Ez a filmcím még valamikor a gyermekkoromban ivódott belém, bár éppenséggel fogalmam sem volt, hogy miről/kiről szól, csupán megjegyeztem magamnak, mint híres klasszikus westernt. Nemrégiben kellett rájönnöm, hogy azért ez a film nem is annyira híres és nem is annyira klasszikus, mint azt gondoltam, inkább csak egy a kicsit jobban sikerült darabok közül az 50-es évek amerikai westernáradatából, két ismert színésszel és két ismert vadnyugati alakkal.
Az eredeti címéből (Gunfight at the O.K. Corral) a westerntörténelemben járatosak már sejthetik, hogy Wyatt Earp és Doc Holliday az a két ismert vadnyugati alak, akikről az Újra szól a hatlövetű főhőseit mintázták. Persze mivel még az 50-es években járunk, az esemény történelmileg hiteles bemutatására nem szabad számítani, ez is csak egy a sok mese közül, ami a forgatókönyvírók agyából pattant ki, de egy fokkal még így is valósághűbb a közel 10 évvel korábban készült My Darling Clementine-nál.
Wyatt Earp megmenti Doc Hollidayt a lincseléstől, miután az meggyilkolt egy embert a városban. A doki és nője elmenekülnek, de később újra összefutnak Earppel Dodge Cityben, ahol az utcán garázdálkodó banditák ellen sikeresen fellépnek. Wyatt közben szerelmes lesz egy ügyesen kártyázó nőbe, de kap egy táviratot a fivéreitől, hogy Tombstone városában van egy kis probléma és elkélne a szakértelme... Az úton csatlakozik hozzá a doki is, hogy segítsen rendet rakni Clantonék között.
Pöttyet halovány és eléggé hamis. Így tudnám a legkönnyebben összefoglalni ezt a 2 órásra duzzasztott westernt, ami tulajdonképpen csak még egy rókabőr lehúzása az elhíresült OK karám mellett történt lövöldözésről. Azonban arról szó sincs, hogy rossz lenne, csupán indokolatlannak tartom ezt a nagyon hosszúra elnyújtott előjátékot, ami megelőzi ezt a híres tűzpárbajt. Ráadásul az egész csak kitaláció, holott a valóság is bőven nyújtott volna izgalmakat.
A My Darling Clementine Henry Fondával a főszerepben szerintem még egy árnyalatnyival jobb is, bár minőségben nincs sok különbség a kettő között, inkább csak annak a korszaknak még könnyebben megbocsát az ember. Na meg az a játékidő... Az újra szól a hatlövetű Dodge Cityben játszódó részei ráadásul csupán csak arra kellenek, hogy bemutassák, hogy alakult ki ez a nem mindennapi barátság/szövetség az egyik legjobb békebíró és egy bandita között.
Természetesen van elengedhetetlen szerelmi szál is a jó kiállású főhős és a pókerben oly' járatos nő között, hogy még férfiasabb legyen az elhatározás, hogy Wyatt Tombstone felé veszi az irányt. Ennél lényegesebben érdekesebb a Doc Holliday és Kate Fisher közti se veled, se nélküled románc, mert végre nem két tiszta lelkületű ember egymásba habarodását erőltetik le a néző torkán, hanem egész ügyesen árnyalt karaktereket láthatunk egy közel sem tökéletes kapcsolatban.
A díszletek közül rengetegről süt, hogy stúdióban építették és vették fel (elsősorban éjszakai, szabadban tartózkodós jelenetekről van itt szó, amit nyilván a problémás világítás miatt nem mertek a természetben bevállalni). A zenei aláfestésben sem nyújtanak semmi emlékezeteset, tipikus, ekkoriban népszerű harsonaszólókkal operálnak - nekem a Gunfight at the OK Corral című szám sem nyerte el a tetszésemet. A végső harc koreográfiája korrekt (ugyanez a Dodge Cityben játszódó farokméregetés kapcsán nem mondható el), az utolsó 10 perc kellően sok izgalmat tartogat.
A jó kiállású (bár a lovon kicsit furcsán mutató) Burt Lancester játssza a teljesen kisubickolt (értsd: erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen) Wyatt Earpöt, de a bajusz most Doc Hollidayre került, akit Kirk Douglas formál meg. A drámaibb hatás kedvéért nagyon rágyúrtak arra, hogy TBC-ben szenved, Douglas krákog is minden percben, hogy a végső összecsapás előtt már a halálán legyen, így téve még drámaibbá a szituációt, hogy mégis csatlakozik az Earp fivérekhez a dzsemborira (valójában a doki még jó néhány évig éldegélt vígan).
A Clanton klánt most csak nagyon nagy vonalakban mutatják be, cserébe viszont a legkisebbet, Billyt (a kölyökképű Dennis Hopper megformálásában) megpróbálják kicsit árnyalni: nem velejéig romlott szemétládaként ábrázolják, inkább csak a körülmények áldozatának, aki kénytelen a testvéreivel tartani, mert ezt várják el tőle, ezt érzi helyesnek. Így az ő halálának legalább van súlya, nem úgy, mint Earp legkisebb öccse esetében, akinek annyi volt a dolga, hogy a városba érkezve még aznap meghaljon, így adva indokot az Earp fivéreknek a "bosszú"-ra (és ezt most direkt rakom idézőjelbe, mert természetesen a törvény embere ilyet nem csinálhat, úgyhogy kerítenek más okot a lövöldözésre a forgatókönyvírók).
Az Újra szól a hatlövetű tehát egy tipikus 50-es évekbeli western, aminek a színészgárdája az egyetlen igazi erőssége. Sokan nem tudják, de készült hozzá két folytatás is (Fegyverek órája, Naplemente) James Garnerrel Wyatt Earp szerepében, de ezekről nem tudok nyilatkozni: az előzetes információim alapján erősen csökkenő a színvonal, bár a Naplemente Bruce Willisszel érdekesen hangzik, itt ugyanis kiemelik ezt a westernhőst a vadnyugatról és a 20-es évek végi Hollywoodba helyezik, ahol egy gyilkossági ügyet kell felderítenie...
