A mozivásznon immár harmadszor (más médiumokkal együtt pedig istentudja hányadik alkalommal) futhatunk össze kedvenc csillogó szemű, kopasz vadállatunkkal, Richard B. Riddickkel. A Vin Dieselből akciósztárt csináló Pitch Black - 22 évente sötétség 2000-ben a kis költségvetése ellenére is megállta a helyét, a folytatás azonban nagyon más irányba terelte főhősünk életét (nekem személy szerint bejött, de jobb különálló filmként gondolni rá, semmint második részként), így David Twohy és Diesel úgy gondolták, ideje visszatérni az alapokhoz. Jól tették.
A költségvetést visszafogták, a Sötétség krónikája 100 millió feletti büdzséje nem is nagyon hiányzott. A Riddickre mindössze kétszer annyit költöttek, mint az egyik legjobb ~low budget sci-fiként emlegetett első részre. Mostani filmünk tulajdonképpen felfogható egyfajta remakeként is, de szigorúan a leges legtágabb értelemben: úgy, ahogy egyesek a Jedi visszatért is az Új remény újragondolásának titulálják. Ismét egy nem túl kellemes bolygó, ismét egy maroknyi ember, aki nem tudja azt elhagyni és ismét egy természeti jelenség, aminek hatására előbújnak a mumusok...
Szóval Riddick a Halálkufárok vezetőjeként nem érzi jól magát, aminek főként az az oka, hogy lépten-nyomon ki akarják iktatni. Megkéri hát Vaakot, hogy a hatalomért cserébe árulja el neki, hol van Furya, főhősünk szülőbolygója. Ám ahelyett, hogy odavinnék, egy kies bolygón próbálnak véget vetni az életének - nem sok sikerrel. Riddick túlélvén a merényletet megismerkedik környezetével és ráeszmél, hogy új lakhelyét jobb lenne mihamarabb elhagyni. Ehhez viszont hajó kell, így hát hírnevét kihasználva saját magára uszítja a fejvadászokat...
Az a jó a Riddickben, hogy csupán szórakoztatni akar: kúl főhős, érdekes helyszínek és - kapaszkodjatok meg - még érdekesebb karakterek találhatók benne, így aztán annyi a dolgunk, hogy hátradőlve vigyorogjunk a történéseken. És vigyorogni a legjobb. No meg nem is nehéz, hiszen a szériára eddig nem túl jellemző módon egy jó nagy adag humort is sikerült a forgatókönyvbe belecsempészni - pont ez hiányzott ugyanis Riddick karakterének. Mert hát ő annyira übermenő, hogy már nem is tudjuk komolyan venni. De szerencsére nem is akarják, hogy ezt tegyük.
Bár ez csak fél óra után válik nyilvánvalóvá, a kezdés ugyanis mintha teljesen más filmhez tartozna... Szerintem nem is működik igazán, úgyhogy én azon az állásponton vagyok, hogy "csak túl kell valahogy élni", ahogy főszereplőnk is pontosan ezt teszi közben: Ricsifiú a kietlen tájon sorra tapasztalja meg a vérszomjas helyi fauna borzalmait, akár csak a Discovery Channel műsoraiban - még a narrálás is stimmel. De ezek a jelenetek valahogy nem állnak össze egy egésszé.
Kétségkívül a legemlékezetesebb szereplője ennek az első blokknak nem is Riddick, hanem frissen domesztikált barátja, egy amolyan sörényes farkas-sakál-hiénakutya keverék. A cukiságfaktor az egekben és ami a legfurább, hogy ez nagyon is passzol a Diesel által megformált magányos farkas figura mellé. Ami viszont már kevésbé illik hozzá, az a túlfűtött szexualitása. Riddick egy gyilkos, egy vándor, egy magányos antihős és nem egy kanos, mocskosszájú macho, így a közte és az egyetlen fejvadásznő közt szövődő nem túl romantikus viszony a film egyik leggyengébb pontja lesz.
A sztori helyszínéül szolgáló bolygó szörnyetegei életük nagy részében a föld alatt vegetáló, vízre "feléledő" mérgező (nagy dózisban halálos kábító anyagot termelnek) állatkák, amik csak arra várnak, hogy jöjjön a monszun. A CGI-s megvalósításuk teljesen korrekt az előzményfilmek színvonalához képest (ez mindig egy nagy gyengéje volt a Riddick-moziknak), még főszereplőnk már említett szőrös társa sem üt nagyon el a környezetétől, szóval a kicsit több, mint 40 milliós büdzsét jó helyre költötték.
De nem a szörnyek, meg a táj a lényeg, hanem, mint azt már megpedzegettem korábban, a karakterek. Vicces és pattogós, csipkelődő dialógusokat írtak nekik, a mellékszereplőket viszonylagos uniformitásuk ellenére (t.i. itt mindenki más fejvadász) is könnyű megkülönböztetni. A szinkron is egészen jól sikerült, a mellékszereplők karakteres hangokat kaptak, egyedül talán néhány furán lefordított szövegnél nézhet kikerekedett szemekkel az ember - nyilván ezek angolul jobban hangzottak. Karl Urban is visszatér egy hangyaf*sznyi szerep kedvéért. Becsülöm is érte a csávót, szimpatikus a hozzáállása.
Vin Diesel magabiztosan bujkál mindenki elől, igazság szerint a középső harmadban nem sok dolga akad, de szerencsére a többiek dolgoznak helyette. A Pitch Black Riddickjében azt szerettem (és leginkább ezt hiányoltam a második részből), hogy nem valamiféle szuperhős, viszonylag könnyen el lehetett vele is bánni pár ütéssel. Itt igaz a képességei alapján inkább a felturbózott Riddickre emlékeztetett, mégis jóval több emberi vonás jutott neki, még akkor is, ha ő a történet "állata" volt, az űzött vad, akire vadászni kell.
Az ő szinkronhangja öröklődött a széria korábbi részeiből, ami persze nem egyezik a Halálos iramban filmekből ismerttel. Azért Kálid Artúr is remekül helyt áll, igaz az ő hangfekvése eléggé markánsan különbözik Diesel morgómedve hangjától - néhány helyen a nevetést nem is szinkronizálták le, ezért ott csúnyán fel is tűnik a különbség. De ez legyen a legkisebb bajunk, a Riddick ugyanis úgy jó, ahogy van: elszórakoztat arra a közel két órára, látványos, de kiszámítható, menő, de mégsem veszi magát komolyan. Megtalálták tehát a jó arányokat és sikeresen megidézték az etalonnak számító első részt is. És vannak benne csöcsök!
Bónuszként egy set fotó:
