Gene Wilder és Richard Pryor legalább annyira összenőtt párost alkottak, mint Jack Lemmon és Walter Matthau, vagy Bud Spencer és Terence Hill. Pedig mindössze 5 közös filmjük volt és ebbe a Fényes nyergeket nem is igazán illik beleszámolni, mert igazából csak a Dutyi dili és a Vaklárma az a két alkotás, ami miatt örökre egybeforrt ez a két név. Nos, 33 év távlatából azt kell mondjam, hogy előbbit újranézve nem tartottam túlságosan viccesnek - de nyilván bennem van a hiba.
A film amúgy is a vígjáték (pontosabban a börtönös filmek paródiája) és a krimi határán egyensúlyozik, ami azzal járt, hogy van története is, még ha nem is túl bonyolult, de a paródiáknál ez azért ritkaság számba megy. Ezt az egyensúlyozást meg maga Sidney Poitier dirigálta, aki színészi munkásságára méltán lehet büszke, ám rendezőként nem sok vizet zavart. Különösen a vígjáték fronton alkotott (ezt nem feltétlenül gondoltam volna róla), Bill Cosbyval, majd Gene Wilderrel, de nagyon úgy tűnik, hogy mind közül a Dutyi dili sikerült a legjobban. Ami azért nem jelent sok jót...
Skipet (Wilder) és Harryt (Pryor) egyazon napon rúgják ki munkahelyükről, így a két new york-i jóbarát úgy dönt, hogy itt az ideje világot látni és elköltözni a napsütötte nyugatra, valahová Los Angeles környékére. Útközben egy koszos kisvárosban pihennek le, munkát is vállalnak: fakopáncsoknak beöltözve táncolnak és énekelnek egy bankban (ne kérdezd). Egyik pihenőjükön az ő maskarájukat veszi fel két helyi rabló és kipucolják a bankot. A rendőrség természetesen főhőseinket veszi elő és egyenként 125 évet sóznak rájuk bankrablásért. Irány tehát a börtön, ahol közeleg az évente megrendezett rodeóbajnokság...
Kicsit lassan indulnak be a dolgok a Dutyi diliben. Például a kezdő képsorok is indokolatlanul hosszúra vannak húzva annak fényében, hogy fejenként egy-egy poénra vannak felépítve, ami lássuk be, édes kevés. Mire eljutunk oda, hogy főhőseink börtönbe kerülnek, már javában túlléptük azt a bizonyos 10 percet, ami alatt azért illik egy filmnek belőnie, hogy mégis miről szeretne szólni. Szó se róla, megbocsátható lenne, ha mondjuk közben önfeledten nevetnénk a jeleneteken, de legtöbbjük inkább kínos.
És még csak ezt követően jön az igazi ripacskodás Richard Pryortól, akinek a humora egyébként is nagyon távol áll az én ízlésvilágomtól. Aláírom, az előzetes letartóztatásban történő bohóckodások jól sikerültek, de azt is le kell szögeznem, hogy ezek a film legjobb jelenetei. Innentől kezdve mondjuk szerencsére háttérbe szorul Pryor figurája és helyette a szintén nem túl vicces, de legalább annyira nem is idegesítő Wilder kerül a középpontba, mint a new york-i létére őstehetség rodeós.
A forgatókönyv nem törődik az olyan apróságokkal, mint az esetleges alibi, a bizonyítékok hiánya, a lényeg az, hogy mondvacsinált okok miatt a főhősök kilátástalan helyzetbe kerüljenek, ahonnan a szökés lehet az egyetlen kiút. Ehhez viszont még kell egy korrupt börtönvezetés, akik óriási pénzeket kaszálnak ezen a tipikus amerikai vásári mutatványon - ahonnan amúgy még nehezebb meglógni, mint a börtönből, de főszereplőink számára ez még sem akadály. Talán a meglepetés erejében bíztak?
Maga a szökés kivitelezése egyébként tetszetős, hihető. Viszont ennek megint az volt az ára, hogy a poénok teljesen elmaradtak. Konkrétan az utolsó harmadban már nincs is min nevetni. Krimiként viszont továbbra sem lehet komolyan venni, erről Pryor, Wilder és a nagyon-nagyon meleget játszó Georg Stanford Brown is gondoskodik. És persze maga a rendező is, aki nem igazán törődött azzal, hogy miről szólt a film első egy órája, vagy hogy hogyan alakul majd a szökés után a főhőseink élete (esetleg visszaszökhettek volna gyorsban az igazi happy end kedvéért).
Helyette egy két jelenettel elintézett ostoba szerelmi szálat erőltetnek a arcunkba, annak úgyis mindig örül a néző, ha lángra lobban két ember közt valami. A Dutyi dili szerintem maximum nosztalgiázásra jó, mert ahhoz már túl ódivatúan van összerakva, hogy újonnan nézve szeressünk bele. Ilyenkor szoktam sajnálni, hogy nem tudtam a gyerekkori szép emlékeimből táplálkozni, mert felnőtt fejjel nézve, legyünk őszinték: ez a film nem túl combos, sem mint vígjáték, sem, mint krimi.
