Nem apróztam el, természetesen a bővített, közel 4 órás változatot néztem meg, mert mégiscsak úgy az igazi. Kevin Costner 7 Oscar-díjjal jutalmazott eposza több, mint 20 év távlatából is mesterien összerakott Avatar-koppintás. Izé... Vagy fordítva... Egy film az össznemzeti bűntudatról, arról a korról, amikor még az Újvilágban minden harmóniában volt egymással, amíg be nem tette azt a büdös lábát az érintetlen természetbe az a fránya fehér ember.
Costner első és egyben legsikeresebb rendezése, ami nem csak a rendezői, hanem a produceri Oscart is elhozta számára, igaz a legjobb színésznek járóról lecsúszott, mivel Jeremy Ironst jobbnak ítélték az ehhez oly' nagyon értők. Pedig pusztán azért a zseniális bajuszért is kijárt volna, amit a film közel kétharmadában visel. No, de talán azért még így sem volt oka szomorkodni, hiszen az elképesztően alacsony, 19 millió dolláros büdzséjét csak a szülőhazájában megtízszerezte. Így kell kérem maradandó filmet csinálni, ami mind a kritikusok, mind a közönség köreiben sikeres tud lenni még az embert próbáló hossza ellenére is.
Dunbar hadnagy a Polgárháborúban halálvágyában vakmerő cselekedetre szánja el magát és ezzel kivívja felettese tiszteletét. Gyógyulása után a peremvidékre kéri az áthelyezését, amit természetesen meg is kap. A helyőrségre érvén azonban hűlt helyét találja a katonáinak, de mivel frissen hozott magával egy hatalmas készletet, úgy dönt, hogy marad és rendbe teszi a környéket, amíg az erősítés oda nem ér. A sajátjaival hónapokkal később sem találkozik, ellenben a tőle nem messze lakó sziú indiánokkal szép lassan lepacsiznak...
Szép film. 4 órában elmesélve is szép. Persze a történet, ahogy az ilyenkor várható, nem zakatol, hanem csupán vánszorog. Costner tudatosan hagy időt mindenre, hiszen a megfelelő hatás csak úgy érhető el, ha a néző teljesen beleéli magát a látottakba, teljesen elbűvöli a természet vad szépsége, az indiánok sajátos kultúrája. Így tud letaglózóan mesélni arról, ami abban az időben a prérin folyt: a mértéktelen bölény- és indiánirtásról, amiről korábban a westernek nem mertek megszólalni sem.
Mert ez már a 90-es évek, túl vagyunk sok mindenen. Jelen alkotás szempontjából talán a legfontosabbon is az USA történelmében: a feketék egyenjogúsági küzdelmei véget értek és a fehérek nagy része visszatekintve a múltba, elborzadva vette tudomásul, miféle csúnyaságokat követtek el az ősei. A rabszolgák leszármazottaival épp úgy, mint az indiánokkal. Ha meg valaki minderről nem szeretett volna tudomást venni, nem úszta meg, hiszen rengeteg film született és azóta is születik a témában. Bár az őslakosokat szerintem még így is jócskán elhanyagolják.
Az USÁnak volt egy rakás európai felmenőkkel büszkélkedő elnöke, jelenleg épp egy afrikai ősöket magáénak tudó trónol - kíváncsi vagyok, mikor jön el az az idő, amikor valóban _amerikai_ elnököt választanak meg... Az indián kultúráért egyébként nagy kár... Ahogy azt a Farkasokkal táncolóban is bemutatják, az övék egy rendkívül gazdag és érdekes világ volt (és nem a Winnetou-filmekből ildomos ez ügyben tájékozódni, hanem az olyanokból, mint ez a film, vagy mint Az utolsó mohikán).
Az a vicces, hogy sokáig konfliktus sem nagyon van (egy másik indián törzs támadását leszámítva), amíg Dunbar és a sziúk barátkoznak, majdnem minden flottul megy. Amint viszont megjelennek a jenkik, rögtön felüti a fejét a hazugság, az erőszakoskodás, az értelmetlen öldöklés és az igazságtalanság. Ez is egy ügyes húzás volt a készítők részéről, hiszen az addig szinte természetfilmhez illő nyugodtságot árasztó film ezzel az erős váltással sok érzelmet kihoz a nézőből.
Kevin Costner a film elején egyedül játszik csupán, mégis képes megtölteni a vásznat. A segítségére ezúttal az adaptációknál a főhős gondolatainak bemutatására alkalmazott klasszikus eszközt, a napló írás + narráció kombinációt választják (előbbi, akárcsak az Avatar esetén később a legfontosabb konfliktusforrás lesz). Maga mellé kapott egy indiánok által felnevelt fehér nőt, Álló öklöt, akit Mary McDonnell formál meg... És bár a történet szerint már régóta köztük él, számomra valahogy mégis kilógott a sziú közegből és nem csak a kinézete miatt.
Indián fronton Az élet mindig drágából ismerős, kanadai származású Graham Greene méltó partnere tud lenni Kevin Costnernek, az ő Oscar-jelölését Mary McDonnellével szemben nem is vitatom. Bár ugyanúgy megérdemelte volna pár évvel később Az utolsó mohikánért az ebben a filmben egy kisebb, szintén "gonosz" indián szerepben feltűnő Wes Studi is... Mindenesetre a sziú nyelvet nagyon ügyesen elsajátították a színészek, komoly munka lehetett memorizálni a soraikat (a film közel 1/4-ében nem angolul beszélnek).
A Farkasokkal táncoló, azon felül hogy valószínűleg az egyik legkúlabb indiánnév közvetlenül az Ülő bika után, egy csodás óda a régmúlthoz, egyike a kevés, a korszakot korrektül bemutató amerikai filmeknek. Az Oscar-esőben is megérdemelten volt része, a közönségsikert sem lehet sajnálni tőle. Kár, hogy Costner ritkán rendez, pedig elférne még pár jobbféle western a mozik kínálatában.
