Hogyan lehet jó sci-fit csinálni arról, hogy néhány ember egy szobában beszélget? Hát így. Az őslakó megpróbálta a lehetetlent, és így közel 7 év távlatából már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy minden hibája és kényszerűségből megkötött kompromisszuma ellenére egy nagyon érdekes történetet mesél el. Egy érdekes történetet, vagyis inkább teóriát, ami bármilyen meglepőnek is hangzik az előbbi soraim után, nem hinném, hogy filmre termett volna: színdarabként (amire később maga a rendező adaptálta is), de még inkább egy rövid kis novellaként még ennél is jobban működne.
De film készült belőle, méghozzá a látottak alapján meglepően magas, 200 000 dolláros büdzséből. Mármint... Még normális kamerákra sem futotta a stábnak, a TVfilm jellegen túl is erősen szemcsés a kép, arról nem is beszélve, hogy mint már említettem, az egész sztori lényegében egy házban játszódik, ráadásul kint a semmi közepén, miközben ennél lényegesen kevesebb pénzből készítenek sokkal mozgalmasabb, és nehezebben kivitelezhető, mégis jó minőségű darabokat.
Félre ne értsetek, nem sajnálom a rászánt pénzt, de azért egy kicsit furcsa. Nem mintha nem érdemelné meg az igényes megvalósítást Jerome Bixby az 1960-as években elkezdett, de csak a halálos ágyán, 1998-ban befejezett szkriptje. Ő egyébként végig a sci-fi vonalon tevékenykedett, nem véletlen, hogy a történet vége felé az egyik karakter megemlíti a Star Treket ("I'm going home and watch Star Trek for a dose of sanity"), amihez annak idején ő maga is írt pár részt.
Szóval Bixby története egy 14 000 éves embert, John Oldmant helyezi a középpontba. Főhősünk egyetemi tanárként 10 év után épp költözni készül, ezért a kollégái meglátogatják, hogy elbúcsúzzanak tőle. John azonban nem bírja magában tartani a titkát, ezért elkezdi elmesélni élete történetét. A hallgatósága kezdetben játéknak hiszi a dolgot, de ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban sikerül meggyőznie őket, hogy ő egy (kvázi) halhatatlan, aki egykor a mai Franciaország területén született, feltehetően cro-magnoni ember...
Bixby abból indult ki, hogy különösebb anatómia különbség nincs a mai modern ember és a 14 000 évvel ezelőtt éltek közt. A magasság, a serdülőkori érés az persze egy más kérdés, de ennek is inkább külső tényezői vannak: a jobb táplálkozás az egyik fő oka, hogy manapság minden második ember langaléta, vagy hogy az első menstruáció megjelenése a száz évvel ezelőtti kb. 15-16 évről néhány évvel korábbra tolódott. Abba persze az előbbi kapcsán nem érdemes belemenni, hogy John Oldman miért is olyan magas, mint mindenki más, lévén az extrém hosszúságú élethossz másfajta sejtműködést sejtet, amibe simán belefér az is, hogy a jobb tápláléktól a kb. 35 éves korában az idősödésben megrekedt férfi utólag nőtt egy keveset.
A legtöbb kritika, amit a netes fórumokon olvastam azt kifogásolja, hogy a tudósok kompániáját John viszonylag könnyen lebeszélte arról, hogy zsákot húzzanak a fejére, és becibálják egy laborba, hogy kísérletezgessenek rajta. Én speciel megelégedtem volna egy-két suttyomban lenyúlt hajszállal is, mert magamból kiindulva ennyit biztosan megtettem volna azért biológusként (mert hogy én a való életben tényleg az vagyok), hogy megcáfoljam, vagy épp alátámasszam John kétségkívül érdekes és meggyőző meséjét.
De én ezt még el is fogadom, hiszen van ám etika is a világon, és az emberek kérése a tudósok számára (jobb esetben) szent dolog. Nekem inkább a dialógusokkal van problémám. Magában a mesélt sztorinak a felépülésében és kiteljesedésében részt vevő szövegek fenomenálisak, Bixby nagyon jól körüljárta a témát, és mindig olyan válaszokkal jött elő az egyes kérdések kapcsán, amik koránt sem triviálisak, ám mégis logikusak. Ellenben a szereplők reakcióival...
Azok ugyanis erőltetettek. Erőltetett, ahogy a mese előrehaladtával mindig valaki halálosan megsértődik, vagy épp elámul, erőltetett, ahogy rögtön őrültnek nevezik, és kicsit a befejezés is erőltetett. Szerintem. Értem én, hogy filmről lévén szó kell bele a konfliktus, de nagyon erősen kiütköznek ezek a mondvacsinált veszekedések. Ezt persze felfoghatnám óriási hibaként is, de - bár egy cseppet idegesítőnek találtam már a vége felé - úgy fogom fel, mint valamiféle szükséges rosszt ahhoz, hogy filmként is működhessen ez a történet.
Sci-firől lévén szó nyilván ezer meg egy helyen bele lehet még kötni, de hát az áltudományos magyarázatok már csak ilyenek. A bennem egyébként nem létező statisztikus már önmagában azt is kész csodának tartja, hogy a hamar regenerálódó, nem hegesedő, de mégis halandó (azaz csak kvázi halhatatlan) John túlélt ennyi évet, háborút és más viszályt (mint pl.: az inkvizíció). De tetszik a film bátorsága, tetszik, ahogyan összeköti a kultúrát, a történelmet és a vallást, tetszik, hogy nem fél kritikával élni, ugyanakkor mindezt képes úgy tenni, hogy érződik pl.: a kereszténység felé mutatott tisztelete is az alkotóknak.
Nem kívánok nagy szavakkal dobálózni, de úgy gondolom, hogy ez tényleg egy érdekes történet, amire megéri rászánni azt a közel 90 percet. A színészek csak a kötelezőt hozzák, a rendezésben sincs semmi rendkívüli és mégis... Odaszögezi a figyelmünket a képernyőre, nem véletlen, hogy hamar nagy rajongói bázis épült köré. A torrentnek egyébként sokat köszönhet a film, az alkotók konkrétan megköszönték, hogy a peer to peer kapcsolatoknak hála ennyi emberhez eljutott Az őslakó. Ilyet is ritkán látni...
