Ez az átka annak, hogy egy film csak egy hetes késéssel érkezik hozzánk: már mindenki elmondta róla a magáét (#firstworldbloggerproblems). És egy ilyen egyedi, de baromi jó filmnél kb. mindenki ugyanazt mondta... George Miller 70 évesen megcsinálta! Ahogy Rian Johnson utalt rá a twitteren: az öreg leiskolázott mindenkit, és megalkotta AZ AKCIÓFILMet. Így, végig nagy betűvel. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy aki nem rajong a műfajért, az nem sok szerethetőt fog benne találni.

Bár egyébként rengeteg mindent lehet benne az akciókon túl is szeretni, de mire elérünk ezekhez a részekhez, az egyszeri nézőben diadalmaskodni fog a cinizmus, és akkorra már mindegy lesz. Mad Max világa egyébként sem a viráglelkűek számára való, erről már az előző részekben is megbizonyosodhattunk, noha a harmadik etap feltűnően pozitív, és nézőbarát végkicsengésű. Ráadásul Miller lelkén szárad a Babe 2. és a Táncoló talpak 1-2. is, szóval amennyire őrültnek tűnik az a pali a Mad Max világa alapján, annyira szelid, ha épp arról van szó.

A Mad Max: A harag útja nem a sztorijával hódít. Az ugyanis viszonylag egyszerű (ellenben az "egyszerű" nem jelenti azt, hogy "együgyű", vagy "rossz" lenne). Imperator Furiosának egy szállítmányt kellene eljuttatnia Halhatlan Joe városából Gázvárosba, de inkább úgy dönt, hogy az istenként tisztelt Joe 5 legszebb feleségével együtt meglép a pusztába a jobb élet reményében. Mivel a szállítmány roppant értékes, a környék kb. összes autója a nyomába ered, köztük az egyik hadfiú (Joe katonáit nevezik így), Nux is, összeláncolva a frissen fogságba ejtett Maxszel, akit "vérzsákként" használnak a legyengült katonák számára.

Max világa mocskos, és őrült. És bár a címszereplőt hívják "Mad", azaz "Őrült" Maxnek, mégis ő a legnormálisabb a vásznon. Pont ez adja a film zsenialitásának legjavát: annyira extravagáns, annyira hihetetlen figurák nyomják tövig a pedált, hogy élvezet nézni minden egyes percüket. Joe hadfiúi fehérre festett testükkel, karácsonyi ezüstsprayükkel, és a testükből kidudorodó tumorjaikkal... Vagy a harci zenét szolgáltató dobosok és a lángszórós gitáros... Joe legnagyobb fia, Rictus Erectus... Zseniálisan elborult gondolat valamennyi.

Ez a sztori most nem a címszereplő körül mozog: Max akarata ellenére csöppen az események sűrűjébe, és bár egy idő után megkedveli útitársait, ő továbbra is megmarad magányos hősnek, valószínűleg azért, mert annyi tragédia érte, hogy nem szeretne már senkihez sem érzelmileg kötődni. Tom Hardy pedig ezt a csendes karaktert legalább olyan jól hozza, mint annak idején Mel Gibson. Sikerült tehát megtalálni a méltó utódot Hardy személyében, így örvendetes, hogy további 3 filmre írt alá az angol sztár.

Bár állítólag a forgatás közben nem mentek túl jól a dolgok: beszédes például az is, hogy magát a filmet 2012-ben vették fel, és mostanra sikerült csak úgy összerakni, hogy a nézők elé lehessen rakni. A színészek nem nagyon érzékelték a forgatásokon Miller zsenialitását, így Hardy például csak a bemutató után, a kész filmet látva kért tőle bocsánatot. A következő etapnál meg remélhetőleg nem jön majd rosszul, ha a címszereplőt játszó színész hisz is abban, amit csinál... Bár most sem látszott a végeredményen semmi azokból a balhékból, amik a forgatást kísérték.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is a Mad Max: A harag útja AZ AKCIÓFILM? Hát azért, mert ez a film tényleg megállás nélkül pörög, lényegében egy hatalmas nagy üldözési jelenet az egész. Ezekkel általában az szokott a baj lenni, hogy még a legjobb esetben is 10 perc után elképesztően unalmassá, monotonná, tét nélkülivé válnak. Ezzel szemben a Mad Max negyedik részének 2 órája olyan gyorsan eltelt számomra, ahogy talán még sosem. Amikor véget ért ez az őrület, csak arra tudtam gondolni, hogy de hiszen basszus, 2 órás filmről volt szó... Majd ránéztem az órámra, és akkor realizáltam, hogy tényleg eltelt annyi idő közben.

A titkát nem tudom, de én tényleg nem untam egy percig sem. Talán az lehet a dolog nyitha, hogy folyamatosan más, és más történt. Hadd hozzam fel a gimis fizikát példaként: a Mad Max 4. annyiban különbözik egy normál filmtől, hogy van egy alap, állandó sebessége (v), és erre építettek fel minden más sztorielemet (egy átlagos filmnél a v=0).  Máshogy megfogalmazva: nem egy álló alapra építkeztek, hanem egy egyenletesen mozgóra. Ezen felül minden őrültség ellenére sem érezni műnek az egészet, mert amit látunk a vásznon, az a legtöbb esetben tényleg ott van. A CGI használatát a minimálisra szorították.

Az old school kaszkadőrmutatványok rohadt jól működnek modern kameramozgásokkal kísérve. A CGI pedig pontosan arra jó, mint amire mondjuk A sötét lovagban is használták: kiszedni vele a biztosítókábeleket, vagy a kamerákat, ha több szögből vették egyszerre ugyanazt a mutatványt. Az operatőri munka - ha már szóba kerültek a kamerák - egyszerűen fenomenális. John Sealét a következő Oscaron oda várom Chivo (The Revenant) és Deakins (Sicario) mellé biztos harmadikként. Ezeket a mesteri felvételeket egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

És természetesen ezeket a mesteri felvételeket MOZIban kell látni! Egyfelől az élmény miatt, másfelől pedig mi nézők csak így tudjuk jelezni: "Igen, ez jó, igen, ebből akarunk még!" A Mad Max: The Wastelandet mindenesetre már bejelentették, és nagyon kíváncsi vagyok, mit tudnak George Millerék ebből a poszapokaliptikus hardrock partyból még kihozni. A lehetőségek száma a kopár sivatag ellenére is végtelen, úgyhogy bízom benne, hogy 2 év múlva hasonlóan szemetgyönyörködtető 2 órával lep meg az öreg ausztrál engem is a moziban.

U.I.: A szinkron sem sikerült rosszul Bogdányi Titanilla például meglepően jól illett Charlize Theronhoz. Pedig a fene sem gondolta volna...