Az utóbbi években egyre többször lehet hallani, hogy az igazán jó tartalom átköltözött a mozikból a TV-be. Míg a nagy stúdióknak a PG-13 szent, és sérthetetlen, addig Alexandra Dadario csöcseit simán megsasolhatjuk a kábelen, ráadásul egy olyan sorozatban, ami simán felveszi a kesztyűt mind forgatókönyv-ügyileg, mind pedig kivitelezésben a mozikba szánt darabokkal. Változnak az idők, nem lehet nem észrevenni (pl.: elég megnézni a Fear of the Walking Dead rekordjait).

A TV-vel kéz a kézben járkál a netes forgalmazás is. Az emberek most már megveszik hitelbe' a 160 cm-es plazmatévét, meg a 7.1-es hangfalat a nappaliba, a popcornt megcsinálja a mikró, kólát meg annyit ihatsz, amennyit akarsz, ráadásul nem ciki, ha 20 percenként ki kell menned könnyíteni magadon. Szóval minden jel arra mutat, hogy ez a jövő. És a jövőbe vezető lépcső egyik első foka a Beasts of no Nation, amit független berkekben készítettek, majd megvette a Netflix a forgalmazás jogát - róluk meg azt kell tudni, hogy az online-ban utaznak.

Persze mozikba is küldték a filmet, de ennek egészen más oka van (t.i.: csak így nevezhető Oscarra). A lényeg az, hogy ez volna az első, rögtön otthon nézhető "mozifilm". És baromi jó. Keresve sem találhattak volna jobb kezdést a Netflixnél - nem egy B kategóriás szutyokkal próbálkoztak, hanem egy olyan filmmel, aminek a mozis bukását nem a gagyi CGI okozhatta volna, hanem a korhatár-besorolása. Egy olyan filmmel, amire a mozinézők lehet, hogy nem fizettek volna be, én, és bloggertársaim meg szomorkodhattunk volna a pénzügyi kudarc láttán, amiből sajnos ez alatt a közel 3 év alatt is volt bőven, mióta blogolok.

A sztori Afrikába kalauzol el minket, annak is a "fekete" részébe, egy meg nem nevezett országba - valószínűleg Libériába (tudom, hogy Ghánában forgattak, de ott nincs polgárháború). A polgárháborúk miatt rengeteg gyerek veszíti el szüleit, és kerül gerilla-csapatokhoz, ahol aztán rövid időn belül vérszomjas fenevadat képeznek belőlük némi meggyőzőkészség és drog segítségével. Majd persze, amint a szelek már más irányba fújnak, szépen megszabadulnak tőlük a szálak mozgatói, azaz a "politikusok". Ez lesz a sorsa Agunak is, a film főhősének...

Azért kerültem egy kicsit nagy ívben a bevezetőben, mert a film író-rendezője is a TV felől érkezett, nevezetesen az első bekezdésben említett A törvény nevében című sorozattól. Ez szerintem még pluszban jelzés értékű a világ számára (arról nem is beszélve, hogy a Marvelnél is egyre több "TV-s rendezőt" alkalmaznak (Joss Whedon, Russo-tesók, Alan Taylor)). De még a pozitív példák ellenére is felmerülhet a kérdés, hogy vajon hogyan sikerült megoldania a feladatot Cary Joji Fukunagának?

Rohadt jól - a viszonylag alacsony büdzsé egy percig nem látszik a filmen (oké, Afrikában biztos olcsóbb forgatni, de akkor is), és ez szerintem a TV-s múltnak is köszönhető. Ráadásképp nem csak a rendezést, hanem a forgatókönyvírást, sőt, kényszerből még az operatőri munkát is magára vállalta. Minden téren remekelt - a film ügyesen építkezik, követhető (nem akarta a káoszt káosszal érzékeltetni, mint a Johnny Mad Dog készítői), van benne jócskán érdekes, és izgalmas jelenet, és mindezek mellett még baromira szép is.

De olyan gyöngyörű képek vannak ebben a filmben, hogy az valami elképesztő. Fukunaga ügyesen játszik a fényekkel, a beállításokkal, és a színekkel is (mondjuk kicsit átlátszó a vörösre fényelt sánc a végén, mert amint kiér belőle a főhős, hirtelen minden sárgás színű lesz, de megbocsátható bűn, mert tényleg baromi jól néz ki). Az esőerdő is csodálatos - annak ellenére, hogy látom, mik folynak ott, kedvem támadt egy kis kirándulásra a környéken.

A szereplők is eszméletlenek, ezen a téren is lazán lekörözi ez a film a Johnny Mad Dogot: Idris Elba újfent afrikai karaktert játszik, és most még sokkal jobban is, mint 2013-ban (remélem meg is kapja érte az Oscart a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában). Bár én szinkronpártinak vallom magam, ennél a filmnél még én is az eredeti nyelvet javaslom, mert akármilyen magyarítás csak elvenni tud ebből az élményből. A főszereplő kissrác is nagyon jó (sokkal jobb, mint a már itt ezerszer citált Johnny Mad Dogból bárki), noha sajnos ő azért kap a szájába olyan mondatokat, amik nagyon idegenen hangzanak egy kb. 10 éves szájából...

A The Beasts of No Nation fontos film, méghozzá minden szempontból. Témáját, megvalósítását és születésének körülményeit tekintve is egy érdemes darab, ami nem a végén rúg tökön, hanem már az elején rálép, és egyre nagyobb súlyt helyez rá, hadd fájjon. Az ilyen filmek után nem árt dobni egy köszönetet Istennek, hogy a világ szerencsésebb felébe dobott le minket.

U.I.: Ennél a filmnél is alkalmaztak korábban gyerekkatonaként szolgálókat...