Hitler leghíresebb kifigurázását Charlie Chaplinnek köszönhetjük 1940-ből, azt viszont kevesen tudják, hogy mások is húzogatták már a háború idején is a németek bajszát. A Lenni, vagy nem lenni-t a legtöbben talán a Mel Brooks-féle verzióból ismerhetik, pedig eredetileg 1942-ben készült már egy vígjáték ilyen címmel, amiben bizony nem kímélik a németeket... Sőt, igazából a lengyeleket sem, hiszen vígjátékról lévén szó mindenkin röhöghetünk kedvünkre, mert ebben az alternatív univerzumban senki sem komplett egészen.
Oké, lehet, hogy most egy kicsit túloztam, mindenesetre a Lenni, vagy nem lenni készítői elég meredek történetre építkeztek. És bár én azt vallom, egészséges keretek között mindennel lehet viccelni, az tény, hogy ennek a filmnek nagyon rosszul jött ki a lépés: egyrészt a bemutatása előtt nem sokkal a Pearl Harbor-i események hatására az USA is becsatlakozott a világháborúba, másrészt a női főszereplő is meghalt egy repülőgép-balesetben, amikor épp hadikötvényeket segített eladni az USA kormánynak.
Így aztán végül nem lett akkora siker a film, mint amekkorát megérdemelt volna. Pedig a történet nagyszerű: egy lengyel ripacs színész, Joseph Tura szintén a szakmában dolgozó felesége, Maria összeismerkedik egy fiatal katonával, de hamar elválnak útjaik, amikor kitör a háború. Később újra összehozza őket a sors, amikor megpróbálják megakadályozni, hogy egy német kém leadja a Gestapónak az Angliában állomásozó lengyel repülős különítmény családjainak adatait. Ehhez pedig Joseph és a társulat többi tagjának színészi tehetségét hívják segítségül.
Furcsán kiegyensúlyozatlan a film: az elején mindenki számára érthetővé teszik, hogy ez egy vígjáték. Akad pár erősebb geg, majd ezek szépen lassan eltűnnek. Poénok nélkül úgy kb. 20-30 perc is eltelik (ez a rész olyan, mint egy jobbfajta kémthriller), majd utána gőzerővel rástartolnak, és meg sem állnak egészen a végéig, miközben csak úgy ontják magukból a viccesebbnél viccesebb mondatokat a viccesebbnél viccesebb szituációkban. Én nem is gondoltam volna, hogy egy 40-es évek elején készült vígjátéknak lehet ennyire jó, kortalan humora.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ha kicsit fantáziátlanabb sztorit és dialógusokat kapnánk, az egészre rá lehetne sütni a "klasszikus kabaré előadás" jelzőt, mert a hazai 60-as, 70-es, 80-as években divatos ilyen jellegű előadásokkal is nagy hasonlóságot mutat. Csak jobb. Sokkal jobb. A kb. másfél órás játékidő pedig igazán nagy teret adott az író(k)nak ahhoz, hogy kellőképpen nyakatekertté tegyék a sztorit, így mindig rákontrázva egyet az előző jelenetre.
Ha már az íróknál tartunk, meg kell említeni a film magyar vonatkozását is, hiszen az eredeti ötletet Melchior Lengyel, azaz Lebovics Menyhért szállította a film rendezőjével, Ernst Lubitsch-csal közösen. És nem is kell csalódnunk, mert a sztori mellett a karakterek is rendkívül jól sikerültek: Joseph Tura például valami egészen zseniálisan ripacs, akit még a háború kitörésekor is csak az érdekel, hogy valaki kisétált a teremből a nagymonológjáról. Rengeteg poén épül arra, hogy mekkora színész(nek tartja magát), de szerencsére ez egy percig sem válik unalmassá.
Ha nem vígjáték lenne, akkor sem kellene csalatkoznunk, ez ugyanis egy teljesen komoly filmként is megállná a helyét: színészek a színházi kellékeket, és mesterségüket felhasználva megpróbálnak túljárni a német megszállók eszén - szerintem ebből zseniális "normális" háborús filmet is lehetne csinálni. Az emberi leleményességet pedig - ha az normálisan, átgondoltan kerül bemutatásra - mindig élvezet nézni.
Ha egy vígjátékot kellene ajánlanom a 40-es évekből, nagy valószínűséggel ez lenne az. Kora ellenére is kitűnő humorral rendelkezik, a folyton csavarodó sztori pedig garantálja, hogy az is jól szórakozzon rajta, aki ki nem állja a fekete-fehér filmeket. Igazán sajnálatos, hogy nem kapta meg a neki járó elismerést anno, mert így sokkal kevesebb emberhez jutott el, mint amennyit megérdemelt volna.
