Frank Darabontról már írtam elég sok szépet az A remény rabjais írásomban és már ott is többször emlegettem a Halálsoront, mint a második Feri által rendezett mozifilmet. 1999-ben újra összeállt Tom Hanks és Berry Pepper, hogy egy évvel Ryan közlegény megmentése után egy börtönben fegyőrösködjenek egyet. A díszes társasághoz csatlakozott még jó pár ismert színész, olyanok, mint Bonnie Hunt, James Cromwell, David Morse, Sam Rockwell, vagy az alakításáért Oscar-díjra is jelölt Michael Clarke Duncan, akit tavaly egy szívinfarktus miatt bekövetkező légzőrendszeri összeomlás miatt elvesztettünk.
Szóval Frank maradt a kaptafánál, bár egy kicsit misztikusabb irányba terelte a dolgokat, amikor ezt a Stephen King regényt választotta ki arra, hogy megfilmesítse. A remény rabjai végig a realitás talaján marad, itt azonban van egy kis misztikum, ami egyébként általában jellemző a Stephen King történetekre. Mondjuk személy szerint én azokat szeretem, ahol minél reálisabbnak tűnnek a dolgok (A remény rabjai, Tortúra), de a Halálsoron még messze az elfogadható kategórián belül van. Szerencsére Frank Darabont most is biztos kézzel bánik a matériával, így úgy nézzük végig ezt a 3 órás filmet, hogy szinte pislogni is elfelejtünk. Ez a vallásosságról és a mártírságról szóló történet egy ritka gyöngyszem.
I guess sometimes the past just catches up with you, whether you want it to or not.
A történet keretes, egy idős ember az öregek otthonából elmeséli élete egy rövidke szakaszát egy idős nőnek. Azt, amikor a gazdasági világválság idején fegyőr volt egy börtönben, ott ahol a halálraítélteket tartották életük utolsó pár napjában, mielőtt a zöld úton (innen az angol cím, a The green mile) elkísérték volna őket a villamosszékhez. Szóval érkezik egy új rab, egy hatalmas, néger férfi (John Coffey), akinek érkezése láttán egy pillanatra talán meg is áll a fegyőrök szíve, de hamar kiderül, hogy amilyen hatalmas, olyan jámbor teremtés. Ugyanakkor két kislány meggyilkolásával vádolják és a bizonyítékok is elég egyértelműek.
Ám Pault (Tom Hanks), a rangidős őrt nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben, így kicsit utánajár a dolgoknak, miután egy elég furcsa dolog történt: az elítélt kézrátétellel meggyógyította a hólyaggyulladását. A halálsoron eközben zajlik az élet: kivégzés, új rab érkezése és egy tetű kolléga (Percy) "színesítik" a mindennapokat. Valamint megjelenik egy egér is a színen és ez teljesen felborzolja a kedélyeket. Miután az egyik félnótás elítélt magához szoktatja, az őrök megörülnek, hogy utolsó napjait békében, jó kedvvel töltheti, de Percy az egyik óvatlan pillanatban agyontapossa az egeret. Coffey gyorsan magához kéreti a tetemet, hiszen talán még nem késő...
I couldn't help it, boss. I tried to take it back, but it was too late.
Stephen King személyesen mondta a filmről, hogy ez az egyetlen, ami hűen van adaptálva az eredeti alapanyaghoz. Nyilván, mint minden adaptációnál itt is a forgatókönyvírás szabályaira figyelni kellett és a film műfaján belül gondolkodtak az alkotók, úgyhogy kész csoda, hogy mindez működni tud annak ellenére is, hogy mennyire hűen adja vissza a könyvet, amiből készült. Persze kevesebb információval is be kell érnünk, hiszen a nézők számára sosem derült ki, hogy a többi rabot miért is ítélték el, de úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló dolgok kihagyása csak jót tett a végeredménynek. Valamiről jobb, ha nem tud az ember...
A színészek remekül játsszák a szerepüket, itt Berry Pepper még nem elég karakteres, néhány későbbi munkája, ahol kevesebb a szerepe nekem jobban bejött. Tom Hanks az Tom Hanks, rá szinte kár is szót vesztegetni, hozza, amit kell, méghozzá a lehető legjobban. Egyébként is tipikus Hanks karakter Paul figurája: a szerethető jófiú, aki tisztes családi életet él és figyel másokra is. A szokásos Darabont színészek itt is megjelennek, gondolok itt Jeffrey DeMunnra, vagy William Sadlerre. Utóbbinak most kisebb szerep jutott az A remény rabjaihoz képest, de még így is hihető a gyászoló redneck apukaként. Sam Rockwell is kitesz magáért, mostanában kicsit hasonló szerepkörben volt látható a Hét pszichopata című filmben, érdemes összehasonlítani a két alakítást (mennyire egyforma és mégis mennyire más)...
Forrest Gump és Dan Taylor hadnagy (Gary Sinise) egy jelenet erejéig ismét összeállnak, ami valószínűleg ugyan nem szándékos, de kedves kis visszakacsintás 5 évvel korábbra. Michael Clarke Duncan eszméletlenül jó, őt Bruce Willis ajánlotta a csapatba, miután az Armageddonban együtt dolgozott vele. Bár a filmben sokkal hatalmasabbnak tűnik, mint David Morse vagy James Cromwell, előbbinél csupán 1 centivel magasabb, utóbbi pedig a 201 centiméterével 7-et ver az afroamerikai színészre, így kicsit csalni kellett a beállításokkal, kameraszögekkel. A showt kétségkívül azonban Doug Hutchison lopja el, Percy egy hihetetlen szemétláda és igazából elég csak a színészre nézni, már a tekintete is unszimpatikus. Mondjuk Frank Darabont mindig is értett az idegesítő karakterekhez, ebben a Köd című film Mrs. Carmodyja (Marcia Gay Harden) viszi a pálmát.
Paul Edgecomb: Your name is John Coffey?
John Coffey: Yes sir boss. Like the drink, only not spelled the same.
Frank Darabont tehát a második Stephen King adaptációjában is maradt a börtön-témánál, igaz azt most egy kicsit a másik oldalról is jobban bemutatja. Bár most "csak" 4 Oscar jelölésig jutott és itt sem tudott egyet sem díjra váltani, a Halálsoron megint csak egy olyan film marad, ami senki életéből nem hiányozhat, mindenkinek látnia kell. Hiába a 3 óra (ez egy olyan mozi, aminél nem nyavajgok a hossza miatt), a film minden egyes percét élvezni fogjuk, ami csak részben köszönhető a színészeknek. A jól megírt forgatókönyv és a remek rendezés ezt az egyébként legtöbbször belső terekben játszódó darabot minden idők egyik legjobb filmjévé teszi.
