Kevés sport áll messzebb tőlem, mint a szörf, bár az interneten űzhető verziójának a rabja vagyok, elképzelhetetlennek tartom, hogy én valaha is egy deszkán állva egyensúlyozzak egy hullámon. Persze ennek is, mint minden más sportágnak van egy stabil rajongótábora, bár ezek többségét nem itthon, hanem tengerparttal rendelkező országok lakói közt kell keresni, olyanoké közt, mint Ámériká. És hát mivel Hollywood is az Amerikai Egyesült Államokban található, ráadásul közel a Csendes-óceán partjához, bizony készülnek is filmek ilyen témában is (vagy legalábbis fontos szerep jut a szörfnek bennük).
A szörffilm olyan számomra, mint az USÁban oly népszerű baseball film: megnézem, ha hozzám kerül, de úgy igazából nem értem és érzem át azokat a dolgokat, amiről szól. A baseball szabályait 5-6 echte baseball-filmmel a hátam mögött sem vagyok képes megfejteni és azt sem fogom soha megérteni, miért is olyan fontos szörfözni. Azonban a néhai Jay Moriarty nem osztotta ezt a véleményemet, a film ugyanis róla szól, a fiatalkoráról, amikor 15 évesen meglovagolt egy jó nagy hullámot és egy erről készített képpel híres lett szerte a szörfplanétán... Szóval adott egy igaz történet, ami egy híressé vált sporteseményről szól, amit egy kitartó srác hajtott végre - nosza rajta, faragjunk köré egy történetet:
Gyerekkorában Jay beleesett a tengerbe egy szikláról, de szerencsére az éppen arra szörföző Frosty megmentette. Nem mellesleg kiderül, hogy szinte szomszédok Jayjel, aki teljes odaadással imádja a hullámokat. A találkozás sorsdöntő lesz, a fiatal srác megtanul szörfözni és pár év múlva, 15 évesen már igen csak jól nyomja... Egyszer kíváncsiságától vezérelve követi Frostyt, amint az pár haverjával bitang nagy hullámok meglovaglására indul kilométerekre a strandtól. A fiatal Jaynek leesik az álla a 6-7 méter magas hullámok láttán és ráveszi Frostyt, hogy tanítsa meg őt meglovagolni őket úgy, hogy bónuszként még túl is élje. Persze Frostyt nem olyan könnyű rávenni erre, de Jay hajthatatlan...
A Mavericks kellemes kis filmecske a szokásos mester és tanítvány viszonyról, annak ellenére is, hogy az unalomig ismert sablonokból építkezik. Kicsit kívülállónak érzi magát az ember a nézése közben, mert másról sem tudnak beszélni a szereplői, mint a hullámokról, meg a szörfről... De összességében megfelelő ütemezéssel vannak tálalva a dolgok és egy icipicit még izgulni is lehet a szereplőiért. No és annak ellenére, hogy mindenki a szörfről beszél, hihető párbeszédeket kapunk - némelyik filmnél már ennek is tud az ember örülni... Ugyanakkor én kihagytam volna egy teljesen felesleges történetszálat:
Mindezt azért emelem külön ki, mert a Mavericks 110 perces, ami pontosan 20 perccel több az ennél a filmnél indokoltnál. Próbálkoznak egy tinidráma-szállal, hogy megmutassák, hogy egyrészt a főhős inkább visszahúzódó természet, nem az a tipikus alfahím, másrészt azt, hogy milyen jókisfiú ő. Előbbire elég lett volna a "gyerekkori barátjából lett élete végéig mellette kitartó barátnő"-s szál, utóbbira meg "az anyjának mindenben segítő Jay" szál. Mert a felesleges 20 percünk a gimis alkalmi drogfogyasztó haverra csúnyán nézésből és egy baseballütős lelki sérült ki-ha-én-nem csávó Jayjel szembeni indokolatlan keménykedéseiből tevődik össze, aminek úgy istenigazából nem sok köze van... a filmhez.
Vannak viszont szuper nagy hullámok és jó szörfmutatványok, mondjuk a vágás nem mindig a legjobb, gyakran ki lehet szúrni, hogy több felvétel van összevágva és ugyanannak a hullámnak a meglovagolásának bemutatásához felhasználva, de ez végül is nem zavaró, inkább ez, mint a zöld háttér. Színészeinkről vegyes a kép, Gerard Butler Frostyként egész jó még a vicces hullámos manírozott haja ellenére is, és meglepően ügyes a fiatal Jayt alakító Cooper Timberline. Az ő játéka abszolút természetesnek hat és sokkal több mimikával dolgozik, mint a 15 éves Jayt játszó Jonny Weston. Cooper legközelebb az Acélemberben tűnik majd fel fiatal Clark Kentként.
Szóval Jonny Weston nem túl jó, de nem is rossz, leginkább közömbös, ami csak azért problémás valamennyire, mert hát mégis csak ő a főszereplőnk és szinte minden jelenetben szerepel. Leginkább a kémia nem működik közte és a szintén nem túl tehetséges Leven Rambin közt. Szerencsére a másik párosban, ahol részt vesz Gerard Butler van mellette és ő legalább menti a helyzetet. Abigail Spencer és Gerard Butler igazán jó férj-feleség duót alkotnak, őket jól eltalálták a castingnál, ahogy Elisabeth Shue-t is Jay anyja szerepében. Nem kellene túlságosan szeretnünk, de mégis szimpatikus figura még a film elején is, ahol azért eléggé jól bemutatják, mennyire Jayre támaszkodik a mindennapokban (persze ennek igazából amolyan "Jay a jófiú"-funkciója van, de ha a másik oldalról vizsgáljuk, akkor pedig a "Kristy a nem túl jó anyá"-t látjuk).
Szépen kiszínezték (talán indokolatlanul sok plusz szállal) Jay történetét, aki 15 évesen meglovagolta a Maverick hullámokat és világhírű lett. Annyira nem volt 90-es évek hangulata sajnos (lényegében nem volt senkinél mobiltelefon és kész), de így tavasz közepén jól jött egy vízparton játszódó film, ráhangolja az embert a nyárra. Akik szeretik a szörföt, azoknak mindenképpen megéri megnézni, mert a jobb fajtából való. Ennek megfelelően az is rávetheti magát, aki nem szereti, hiszen a sportdrámák közül is a jobb fajtából való. Tényleg csak azért a felesleges 20 percért kár.
