Még jól emlékszem (hiszen nem volt olyan régen), hogy a hazai kritikusok mekkora felhajtást csaptak a Drive-nak a megjelenésekor, sokan Oscart kiáltottak. Persze, ahogy lenni szokott a jó filmekkel, nem tudott tarolni, összesen egy jelölésre futotta az egyik legérdektelenebb technikai kategóriában (legjobb hangvágás). Nekem akkor - érthetetlen okokból kifolyólag - kimaradt az életemből ez a film, de mivel a blog elindulásával egy időben küldetésemmé vált az is, hogy pótoljam a filmélménnyel kecsegtető alkotásokat, lám sort kerítettem Nicolas Winding Refn filmjére.
Picit azért csalódtam. Valószínűleg az elképesztő itthoni hype és az emiatt bennem kialakuló ultramagas elvárások azok, amik miatt a film végeztével egy kesernyés "Ennyi?" futott át az agyamon. Tán a megváltást vártam, tán egy igazán ütős filmélményt, de végül szomorúan konstatáltam, hogy egyik sem jött el. Nem volt messze, de el nem ért. Mostanában majdhogynem ész nélkül darálom a filmeket és szerencsére legtöbbször úgy válogatok, hogy élvezzem is, amit nézek. És ebből a csapatból ugyanakkor ritkán adatik meg a katarzis: ki voltam rá éhezve, mert a Drive jónak nézett ki, mint az étteremben a kaja annál a másik asztalnál... És mikor megrendeltem én is, rá kellett jönnöm: az íze finom, de ez kis adag, így mégis kevés lesz...
Főszereplőnk, a sofőr autószereléssel és filmes autós kaszkadőrködéssel keresi a kenyerét... amit néha kiegészít egy kis törvénytelen melóval. Mint Jason Statham a Szállítóban, úgy Ryan Gosling is bűnözőket fuvaroz jó pénzért, szigorú szabályrendszerrel, hogy lássák rajta, mennyire profi is valójában. Az állóvizet a csinos szomszédnő kavarja fel, aki rögtön megtetszik főszereplőnknek. Ám feltűnik a színen a férj, aki frissen szabadult a börtönből egy hatalmas adóssággal a maffia felé, amit ha nem törleszt, a családja fogja bánni. A sofőr a nőhöz fűzött érzelmeitől vezérelve felajánlja a férjnek, hogy segít neki egy melóban, aminek fejében végre leszáll róla majd a maffia.
Nicolas Winding Refn (ctrl+c - ctrl+v) munkásságával már találkoztam a Bronson kapcsán, ahol bebizonyította, hogy nem mindennapi felfogása van a filmkészítésről. És bár ott is elmaradt a katarzis, a Bronson is egy egész élvezetes, sok helyen fura film volt, ami hatalmas ziccert adott Tom Hardynak és ő ezt nem is hagyta ki. A Drive kapcsán Ryan Gosling került hasonló, mégis teljesen más helyzetbe: Charlie Bronson karakterének tökéletes ellentettjét rendezte és alkotta meg Nicolas a sofőr képében.
A sztori meglehetősen szimpla, nem kimondottan a forgatókönyv az, ami miatt jó film lett a Drive (profi-átverik-bosszút áll). Bár az igaz, hogy megmerték lépni - amiért maximális tisztelet -, hogy olyan főszereplőt írtak, aki nem fossa a szót: egy igazán csendes, néha már-már túl csendes karaktert kapunk, ami tovább növeli az amúgy is titokzatos személyisége iránti érdeklődésünket. Maga ez az egy karakter több kérdést vet fel, mint az egész film. A sofőr mellé viszont sablongengsztert, sablonmentort, sablonbarátnőt írtak, de talán pont ez az, ami miatt Gosling karaktere kiemelkedett a többi közül, ami miatt felkelti a néző érdeklődését.
Na meg persze a színészi játéka Ryannek, akinek mindig van egy kis csibészes mosoly az arcán, mégis elhiteti az emberrel, hogy ő most a vérprofi sofőr. Mivel a szövegkönyvet nem nagyon kellett magolnia, így volt ideje a karaktert halvány arcrezdüléseit is megtervezni, aminek eredményeképp tényleg a sofőrt és nem a színészt látni a vásznon. Hozzá Carey Mulligan kiválóan passzol és annak ellenére, hogy 1-2 nap különbséggel láttam a Nagy Gatsbyt és ezt a filmet, szinte közös pontot sem találtam az ott bemutatott játékában és a Driveban alakított visszahúzódó egygyerekes feleséggel.
Bryan Cranston mentorfigurája nagyon érdekes, hiszen ő az a típusú mentor, aki valójában sosem volt okosabb, bölcsebb, vagy bármiben is jobb a mentoráltjánál: ő csak befogadott egy fiatal, tehetséges, nincstelen gyereket, akit tulajdonképpen kihasznált és a filmben is csak keveri a sz*rt. Mégsem lehet rá haragudni, mert Shannon esetlen és csupán a túlélés miatt van szüksége Gosling sofőrjére. Ron Perlman és Albert Brooks a zsidó gengszterpárosként jól muzsikálnak, látszólag eltérő, de valójában teljesen ugyanolyan karakterek és erre csak a film végén jön rá az ember.
A Drive legnagyobb érdeme a kimért rendezés, amivel talán minden eddiginél valósághűbben, mégis érdekesen van bemutatva egy autós üldözés, vagy egy menekülés a rablás helyszínéről. A szótlanság segítségével többet mondanak el a karakterekről, mint néhány filmben a narrátor. Vannak izgalmak, kicsit talán meglepő fordulatok és egy nagyon erős fináléval zárul. De - mint már említettem - valami még mindig hiányzott, emiatt a katarzis (a legnagyobb bánatomra) elmaradt.
