Szóval miután Bertie sikeresen megtartotta az ominózus rádiós beszédét, meglátogatta az amcsi elnököt, hogy összebugázzon Angliának egy kis katonai segítséget... Valójában a magyar címmel ellentétben ez nem valamiféle Király beszéde folytatás akar lenni, de azért érezni (engem nem vernek át a piszkok!), hogy a magyar forgalmazó az Oscar-díjas film sikerét kívánta kihasználni, amikor egy arra hajazó névvel látta el a Hyde Park on Hudson-t. Mert az eredeti címe sajnos az átlag magyarnak, de még a műveltebbjének sem mond túl sokat...
Persze a két mű közt annyi csak a kapocs, hogy a 30-as évek végén játszódik és szerepel benne az angol királyi pár. Mert hát a minőségbeli különbség óriási. Mégsem mondhatom azt, hogy rossz film lenne az A király látogatása, csak éppenséggel nem sok mindenről szól és nem mondanám túlságosan izgalmasnak sem. És dacára annak, hogy van benne egy-két nem éppen bölcs húzás a filmkészítők részéről, filmként mégis tud működni. Pechére, én most nem értem be ennyivel.
A történetet Daisy szemszögéből ismerjük meg, aki az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt sokadunokatestvére és aki ennek dacára viszonyt folytat a tolókocsis államfővel. De a kapcsolatuk bemutatása hamar háttérbe szorul az angol királyi pár látogatásával, akik Roosevelt kedvenc rezidenciájába, a Hyde Park on Hudsonba hivatalosak (Londonban is van egy Hyde Park, ami kétségkívül híresebb). A látogatás célja pedig a katonai segítségkérés, mert a németek rosszalkodnak Európában...
A legnagyobb hiba a filmben, hogy nem adagolja jól a dolgokat, nem tudja igazán, miről is szóljon. Egy titkos afférról? Igen, kezdetben az van a terítéken, de amint megérkezik a királyi pár, a téma teljesen máshová terelődik és Daisy mint ha ott sem lenne. És ez nem 5 meg 10 percig, hanem kemény 40-50 percig tart... Olyan, mintha valójában két sztorink lenne és nem tudnák eldönteni, melyikről is kellene filmet forgatni, úgyhogy inkább mindkettőről próbálnak szót ejteni.
Ami azért baj, mert egyikből sem kapunk eleget, mindegyik szál csak olyan tessék-lássék módon van egybefonva. Amolyan bulváros módon: nesztek, itt egy frankó történelmi esemény, megspékelve egy kis szaftos 'ki-dug-kit'-tel. Külön-külön mindkettő érdekes lenne a megfelelő közönségnek, de együtt működésképtelen (főleg, mivel rossz arányérzékkel van adagolva). Ami miatt mégsem bukott meg szememben a film, azok a vicces szituációk, amik a két különböző kultúra találkozásából adódnak. És ezeket tényleg maximálisan kihasználják.
Egyik oldalról ott a "laza", ízig-vérig amerikai stílus, szembeállítva a brit karótnyeltséggel. Jók az élcelődések a közös történelmen és az átlag amerikaiak reakciója arra, ha a traktorukban ülve az út széléről int nekik György király. Jól működik a Bill Murray - Samuel West páros is, szerintem mindketten kitesznek magukért. Murray, vagyis hát Roosevelt humora abszolút megállja a helyét, kár, hogy ilyen jelenetből viszonylag kevés van és meg kell elégednünk azzal, hogy mások beszámolnak róla, milyen vicces dolgokat is mondott az imént, kamerán kívül.
Laura Linney karaktere sajnos, hiába főszereplő, teljesen egysíkú: naiv, segítőkész és annyi a dolga, hogy ott legyen és néha sztorizgasson narrátorként. Nem kap elég teret, sem lehetőséget, sem időt, hogy megmutassa, milyen jó színésznő is valójában. Simon West Bertie-je viszont már-már vetekszik Colin Firth-ével, ami elismerem, bátor kijelentés tőlem, lévén utóbbi egy Oscar-díjas alakítás, de mégis kiállok mellette. És persze Bill Murray... Ő szintén lubickol a rá osztott szerepben és egy végtelenül szimpatikus elnököt mutat be, minden emberi hibája ellenére is.
A Király látogatása egy kellemes darab, de semmi olyan pluszt nem nyújt, amitől az ilyen típusú filmek közt az élbolyban tudna végezni. A film végi mini történelemóra azért erős csúsztatásokat tartalmaz, de ha ezt nem vesszük figyelembe, összességében egy kellemes mozit kapunk, ami vicces szituációk egész garmadáját mutatja be és annak ellenére működik filmként, hogy papíron nem nagyon kellene neki. A színészi játék ugyanis sokat dob az összképen. Azon az összképen, amivel végül nem voltam még így sem teljesen megelégedve.
