Tom Hanks első Oscar-díjat hozó szerepe - már csak ezért is megérné megnézni a Philadelphiát. De ha azt mondom, hogy a Bárányok hallgatnak rendezőjének következő projektjéhez van szerencsénk ezzel a filmmel, ami nem mellesleg egy elég komoly és fontos témát dolgoz fel, még inkább felcsillan az ember szeme. Pedig legnagyobb sajnálatomra a Philadelphia lehetne sokkal jobb film is: túlságosan hatásvadász, egyoldalú és mindennek tetejébe néhol kicsit unalmas is...
Ha Tom Hanks a Forrest Gump után csinálta volna meg ezt a mozit, gyanítom sokkal kevesebb esélye lett volna megnyernie az aranyszobrocskát. Habár a mezőny nem volt kimondottan erős, szerintem Liam Neeson jobban megérdemelte volna az Oscart. Persze tudom én, felesleges azon agyalni, hogy mi lett volna, ha..., de Hankset - annak ellenére, hogy a jelölése mindenképpen megérdemelt - inkább a film témája, mint sem a tényleges színészi munka miatt díjazták véleményem szerint (meg persze örültek, hogy egy főleg vígjáték fronton tevékenykedő tehetséges színész átigazolt a drámákhoz).
A Philadelphia története viszonylag egyszerű: egy bírósági tárgyalást mutatnak be, ahol a felperest (Andrew Beckett) alakítja Tom Hanks. Egykori cégét perli, mert szerinte azok jogtalanul rúgták ki, kreáltak egy okot, hogy megszabadulhassanak tőle, miután rájöttek, hogy a férfi AIDS-es (és mindennek tetejébe még meleg is). Becketnek nem csak a volt cégével, de az ügyvédkereséssel is meggyűlik a baja, hiszen senki sem akarja vállalni a védelmét betegsége és az ellenfél miatt, míg nem Denzel Washington karaktere, Joe Miller meggondolja magát...
Ez a történet annyira hatásvadász, hogy ennyi erővel Andrew fejére töviskoszorút, hátára meg egy b*szott nagy keresztet tehettek volna, hogy járkáljon már egy kicsit a városban, hadd rúgjon bele pár ember, akinek épp rossz napja volt. Vagy legalább a kiskutyája meghalhatott volna, ahogy a melegek ellen tüntető tömeg "AIDS cures homosexuality" táblákkal a magasban átmasíroz főszereplőnk kertjén... A filmnek ez az aspektusa számomra hatalmas csalódás volt, hiába forgatták le 20 évvel korábban, még ahhoz a korhoz képest is túlságosan mesterkéltnek tűnt.
A South Park című sorozat egyik részének szállóigévé vált mondata jutott rögtön az eszembe: "Mi nem toleráljuk az intoleranciát!". A filmről az sugárzik, hogy az, aki nem ért egyet az üzenetével, az maga a sátán, de legalább is valamelyik szolgája a pokolban és nincs helye a modern társadalmunkban. Pedig a kép ennél lehetne sokkal árnyaltabb is. AIDS-el kapcsolatos dolgokról szóló oktatófilmnek például kiváló lenne. Van is egy jelenet benne, ami rögtön felkeltette a figyelmemet:
Miután Joe Miller először találkozik az AIDS-es Andrew Beckettel, rögtön elmegy orvoshoz, hogy megtudakolja, nem kaphatta-e esetleg el, mire a doktor megnyugtatja, hogy csak vérrel, ondóval és hüvelyváladékkal terjed. Ekkor mondja ezt a mondatot Joe, amit minden bizonnyal egy felvilágosító filmből ollóztak:
"De ez az a betegség, amivel kapcsolatban minden nap új dolgokat lehet hallani."
20 évvel később pedig beigazolódni látszik a dolog, hiszen azóta tudjuk például azt is, hogy kis eséllyel ugyan, de csókolózással is el lehet kapni ezt a kórt, szóval nem árt óvatosnak lenni.
A film nagy erénye az igényes zenehasználata - nem véletlen Bruce Springsteen Oscar-díja sem a Streets of Philadelphiáért. De hiába a kiváló dallamok, a sztori néha még így sem súrolja alulról a néző ingerküszöbét, amin az író vagy a rendező segíthetett volna azzal, hogy a tárgyalást kicsit pörgősebbre, pattogósabbra készítik el és nem akasztják meg pár olyan jelenettel, ami megint csak azt a bizonyos intoleráns viselkedését hivatott kritizálni az embereknek.
Két főszereplőnk lubickol a rájuk osztott szerepekben: Washington a homofób, nagypofájú ügyvéd, aki kezdetben csak a kihívás miatt vállalja az ügyet, de ahogy megismer pár meleg embert, rájön, hogy teljesen feleslegesen viselkedik velük ennyire elutasítóan. Külön öröm a számomra, hogy nem a Budapest parádéról ismert bagázzsal azonosították a filmbéli homoszexuálisokat, hanem olyan emberek nyújtottak szolid alakítást saját nemükhöz vonzódó férfiakként, mint Tom Hanks vagy Antonio Banderas (apró kis elgépelés ugyan, de először véletlenül Antonia-t írtam...)
Hanks olyan szomorú boci szemekkel tud nézni, hogy az már önmagában elég volt a jelöléshez, ebben biztos vagyok. De a szerep kedvéért 12 kilót fogyott is, a nagy súlyváltoztatást meg ugyebár az Akadémia általában honorálni szokta (lásd a Dühöngő bikát, vagy a Harcost). Maga a szerepe ugyanakkor szerintem nem volt elég nagy, rengetegszer fordult az elő, hogy bár a jelenetben részt vett, meg nem szólalt. Persze ő is kapott bőven hatásos mozzanatokat, de a showt úgy érzem, hogy Washington elhappolta előle. Kár, hogy neki még egy jelölésre sem futotta.
Lehetett volna korának egyik legnagyobb filmje is, de elsózták, így végül egy fontos témát feldolgozó középszerű alkotás vált belőle nagyszerű színészi alakításokkal. A rendező, Jonathan Demme karriere eléggé furcsán alakult, igazán ütős filmet azóta sem készített sajnos, pedig a Bárányok hallgatnakkal megmutatta, hogy tud ő, ha nagyon akar. Johnny mégis inkább a dokumentumfilmeket és a televíziót választotta, mi pedig egy megkérdőjelezhető arányérzéke ellenére is kiváló mozifilm rendezőt "veszítettünk" el vele. A Philadelphia mindettől függetlenül egy igen is fontos film és ajánlott a megnézése.
