Nagy terhet vettem a nyakamba pár héttel korábban: meg akartam keresni a legjobb börtönös filmeket. A 211-es cella nem akadt fenn az első körben a hálómon, lévén viszonylag ismeretlen és nem is túl régi európai darabról van szó, de egy bloggertársam ajánlása révén mégis csak megismerkedtem vele. Abban mindenképpen igaza volt, hogy kár lett volna kihagynom, de mégsem sikerült a földhöz döngölnie. A film mentségére legyen mondva, hogy próbálkozott cefetül...
Nem is értem a forgalmazókat: ennél százszor ócskább filmeket is behoznak hozzánk, a börtönös történetek meg amúgy is nagy népszerűségnek örvendenek hazánkban, szóval egyszerűen nem lehet bukni vele. Mégis, hiába a pozitív kritikai visszhang, ez idáig elkerülte hazánkat. De nem szabad feladni a reményt, hiszen nem most fordulna először elő az, hogy egy többéves film kapcsán döntenek úgy idehaza, hogy itt az ideje a magyar közönség számára is bemutatni.
A történet középpontjában egy börtönlázadás áll, amibe egy szerencsétlen baleset és véletlen folytán belecseppen egy fegyőr is, aki még csak nem is az első napját tölti az intézményben, mindössze szorgalomból egy nappal korábban benézett már. Szóval főhősünk, Juan Oliver csúnyán beveri a fejét és mivel a 211-es cella épp szabad, kollégái gyorsan lefektetik pihenni. De ugyanebben a pillanatban elszabadul a pokol, így társai kénytelenek menekülőre fogni és hátrahagyni. Egyetlen esélye, ha bűnözőnek (bentlakónak) adja ki magát, amíg a külső segítség meg nem érkezik...
Az alapszituáció tényleg egészen izgalmas és a benne rejlő lehetőségeket nagyrészt ki is használják. Persze ahhoz, hogy a történet haladjon, olyan apróság felett kell határozott mozdulattal nagyot legyintenünk, hogy mi az istennek lesz főszereplőnk a legjobb puszipajtása a lázadás vezetőjének, Malamadrének 5 perc után? Nyilván azért, mert az az átkozott dramaturgia ezt kívánja... Épp ezért, erre fordíthattak volna egy kicsit több gondot is szerintem.
Mert Malamadre és Juan Oliver személyiségében semmi közös nincs. Előbbi egy agresszív vadállat életfogytiglannal, utóbbi (még magát elítéltnek is kiadva) egy csendes, visszahúzódó, bosszúból, tettét alaposan és okosan kitervelő embernek tűnik. Előbbi káoszt szeretne, mivel a büntetésének súlyossága miatt nincs különösebb veszteni valója, utóbbi pedig épp rendet próbál rakni - de szerencséjére ez imponál végül (hogy miért, az rejtély) Malamadrénak.
A feszültség főleg a film elején nagyon erősen érezhető és szerencsére az alkotók is tisztában voltak azzal, hogy ez bizony nem lenne elég a film teljes hosszában, így az utolsó felvonásra tartogatnak pár nagyszerű meglepetést, amit most nem lőnék le. Nem az a tipikus végepoénos film, mint mondjuk a Fűrész, de alaposan sikerült megkevernie a kártyát a forgatókönyvírónak. Így a protagonistáért, akiért eddig izgultunk, most szurkolni fogunk, holott erkölcsileg nem cselekszik helyesen.
Nos igen. Ez a börtönszituációval operáló filmek egyik fő aduásza. Az ilyen történetek főhősei szinte kivétel nélkül olyan helyzetbe vannak kényszerítve, amit ha az ember átérez, meg tudja érteni, hogy nem mindig az a cselekedet a célravezető, vagy érthető, ami a kinti világban az elfogadott, logikus. Juan Olivert is meg lehet tehát érteni, tehetetlensége és elkeseredettsége sikeresen ébreszt szimpátiát a nézőben, még ha maga a színész nem a legmegfelelőbb volt a szerepre.
Viszont a Malamadrét alakító Luis Tosar annál inkább. Eszméletlen jó hangja és arcmimikája van a csávónak, arról nem is beszélve, hogy ő az Amíg alszol című film főszereplője is, ahol (ha előtte csak ezt a filmet láttad tőle) jóformán rá sem lehet ismerni. Érdemes lesz megjegyezni a nevét. Ahogy ennek a filmnek a címét is: a 211-es cella (már ha a magyar keresztségben is ezt a címet kapja majd) ugyanis egy egészen jól sikerült spanyol börtönös film.
