Irvine Welsh munkásságával, ha a nevéről hirtelen nem is ugrik be semmi, már sokan találkozhattak Danny Boylenak hála, aki a 90-es évek közepén megfilmesítette a Trainspotting címre keresztelt regényét. Azóta viszont sok víz lefolyt már a Temzén és maga Welsh is próbálkozott forgatókönyvekkel, de a sikert a filmes fronton nem sikerült megismételnie... Mostanáig. Bár lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de azt mondom: merjünk dobálózni a nagy szavakkal!
Szóval Jon S. Baird előkaparta a '98-ban megjelent Mocsok című könyvét az öregnek és csinált belőle egy belevaló mozit. És ha Jon S. Baird neve sem mond nektek semmit, nem kell kétségbe esni, hiszen mindössze második egész estés filmje ez a mostani, de ezután biztos, hogy jobban oda fogunk figyelni erre a csávóra. Welsh munkái tehát újra a figyelem középpontjába kerültek és az, hogy a Mocsok ilyen jól sikerült, még rá fog dobni egy lapáttal a feltehetően csak 2016-ban érkező Trainspotting folytatás, a Danny Boyle rendezte Porno körüli hype-ra.
Bruce Robertson egy skót nyomozó, akinek már nagyon kellene az előléptetés, de a magasabb pozícióért rajta kívül még öten vannak versenyben. Ezért aztán erkölcstelen módszerekhez kell folyamodnia, hogy miközben ő egy gyilkossági ügy felderítésén ténykedik, a többiek nevét besározza és úgy keverje a kártyalapokat, ahogy neki a legjobb. De a hedonista életvitele, a folyamatos alkohol- és droghasználata és az egyre furcsább viselkedése miatt szép lassan kicsúszik a lába alól a talaj...
A Mocsok nem családbarát alkotás - ahogy azt már a címe is sugallja. 18-as karikával vetítik a mozik, ami egyfelől pénzügyileg hátrányosan érinti a forgalmazót (sajnos), másfelől a nézők egy csoportja újfent örülhet, hogy két agyoncenzúrázott délutáni matinéfilm közt azért ideérnek hozzánk az ilyen darabok is. Káromkodások, a politikai korrektség teljes hiánya, ijesztő és undort keltő jelenetek, meztelenség és szex - ezek a Mocsok védjegyei.
Jon S. Baird valamit nagyon eltalált. Ritkán látni - de azért látni - ilyen stílusban készült alkotásokat. De rögtön hozzá is teszem, hogy épp emiatt a nem szokványos rendezés miatt talán nem mindenkinek "jön át" majd a film. Zseniális a zenehasználat, a kamera nem fordul el, ha valami undorító vagy polgárpukkasztó történik, sok a szürreális látomás és a hirtelen, kissé ijesztő bevágások, amik nagyon jól visszaadják, mit foghat fel a körülötte zajló világból ez a kokaintól és a piától teljesen szétcsúszott ember.
És ha mindez nem lenne elég, ez a film bizony mocskosul vicces is. Elég beteg a humora, azt aláírom, de aki az ilyesmit szereti, az végig fogja vihogni a közel 100 perces játékidőt. Illetve csak majdnem végig: az utolsó harmadban, amikor már minden létező hullám a főszereplő feje fölött csap össze, a Mocsok finoman, de mégis feltűnően átcsap drámába. A poénok elmaradoznak, helyette "végre" megismerjük úgy igazán a főhősünket, azt hogy mi vezetett a mostani állapotáig. Az utolsó 10 percben pedig Baird eléri, hogy szurkoljunk neki, hogy sikerüljön rendbe raknia az életét.
Persze Bruce Robertson karaktere mit sem érne, ha nem a megfelelő színészre bízták volna. Na most James McAvoy tipikusan az a jó kisfiús kinézetű színész ugyebár, ezért is döbbenetes, hogy micsoda durva átalakuláson ment keresztül - és most nem a szakállra gondolok. Egy szép világban ilyen lenne egy minimum Oscar-jelölt alakítás, mint amilyet most Jimmy fiú produkált. Az érzelmek teljes skáláját előadta, volt szemét köcsög és megtört ember is ugyanabban a filmben. Végig zseniális volt, öröm volt nézni minden egyes megmozdulását. Sőt, még egy Gerard Butler hasonmás versenyre is benevezhetne azzal a vigyorral a szakállas arcán. Hiába, mindketten skótok...
A mellékszereplő fronton is igazi aranybányával van dolgunk. Nem emelnék ki külön senkit, mindenki beleadott apait-anyait, úgyhogy dicséret illeti a teljes stábot. A vetítés végeztével még sokáig a film hatása alatt voltam és csupán csak annyit tudok felhozni ellene, hogy hiába a gondosan megalapozott átvezetés az utolsó harmadba, még így is éles lesz az átmenet beteges krimivígjátékból drámába, ahonnan én kicsit hiányoltam az addig megszokott poénzáport. De azért valamennyire kárpótolt a hangulatában tökéletes befejezés...
Ízig vérig skót film, vicces skót akcentussal, nacionalizmussal és egy idézhető mottóval:
Same rules apply...
