Az Utolsó császárról már készült film Bernardo Bertolucci rendezésében, most készült egy az utolsó előttiről - igaz az ország ezúttal nem Kína, hanem Japán. Oké, ritka sz*r felvezető szöveg az iménti mondatom, mert habár megtörtént eseményeket dolgoz fel, egyáltalán nem tekinthető életrajzi filmnek, pláne nem olyannak, aminek a japán császár áll a középpontjában. A téma ugyanis ezúttal a második világháború végét követő időszak, amikor az amerikaiak elhozzák végre a japánoknak a várva várt demokráciát, miután már Hiroshima és Nagasaki lakosai kaptak egy kis ízelítőt belőle.
Douglas MacArthur tábornokot bízták meg a feladattal, hogy építse újra ezt a porig rombolt országot és találjon pár bűnbakot... izé, háborús bűnöst, akit majd jól kivégezhetnek, mert volt merszük a másik oldalon harcolni. A film egyébként ebben a tekintetben meglepően visszafogott, sokkal kevesebb az amcsi patriotizmus benne, mint az elsőre várható lett volna. Persze 10 percenként elhangzik a "pörlhárbör" szó, ami azóta is jollyjoker az amerikai történelemben: 2400 katona halála okán bármikor képesek megmagyarázni százezres civil áldozatokkal járó hadműveleteket.
A sztori tehát MacArthur (Tommy Lee Jones) csapatának első pár napját mutatja be a megérkezésüket követően. Míg a tábornok minden 10 méteren belül lévő fényképezőgépnek pózol és az USA elnökválasztására készül, megbíz egy olyan embert, Bonner Fellerst (Matthew Fox), aki ért is Japánhoz azzal, hogy kerítse elő a felelősöket a sunyi Pearl Harbourt érintő támadásért. Szóval kezdetét veszi a nyomozás, miközben Fellers nem csak bűnösöket, hanem egykori japán szerelmét is próbálja felkutatni...
Nincs kifogásom az ellen, hogy fiktív szálat fűzzenek egy történelmi korszakot bemutató filmbe (elvégre erről (is) szól a filmkészítés), de ha már ilyesmire vetemednek, csinálhatnák tisztességesen. Fox karaktere kap egy flashbackek segítségével bemutatott szerelmes sztorit magának, csak az a baj vele, hogy nem működik. És az még csak a kisebb probléma, hogy a színészek közt semmi kémia sincs, sokkal nagyobb gond, hogy ez már a forgatókönyvben is működésképtelenre volt megírva.
Nem hiszem el ugyanis, hogy Aya Shimada és Fellers közt bármiféle tűz gyúlt volna. Ócskák a szerelmesnek szánt jelenetek és tovább rontja a helyzetet, hogy apránként, visszaemlékezésekből kell megtudnunk róluk a lényegesnek szánt információkat. Persze bevetik az aduászokat, mint az "el kellett mennie, nem volt más választása", no meg a több száz levél, amire természetesen sosem érkezett válasz, de ezek inkább csak arra utalnak, hogy a "Hogyan írjunk klisés szerelmes történetet" című fiktív könyvből kopizták őket.
A nyomozós szál sem sokkal jobb: bedobnak a közösbe tizenvalahány nevet, majd lépésről lépésre haladunk: első delikvens természetesen nem mond és nem is tud semmit, de annyit azért elböfög, ki tudhat esetleg segíteni. Újabb kör: megkeresik azt az embert, persze ő sem tud semmi érdemlegessel szolgálni, de talán a harmadik csávó majd tud... A föld alól is elő kell keríteni ezt a harmadik csávót, ráadásul fogytán az idő! De természetesen ő is továbbküldi főhőseinket, aminek a végén - kapaszkodjatok meg - a császárnál lyukadunk ki.
Persze vele kezdeni tiszteletlenség lett volna, meg amúgy is ki kellett valamivel tölteni a 105 perces játékidőt... Fox nagyon szürke a szerepében, pedig nem is olyan rég bizonyította be a minden más tekintetben pocsék Alex Crossnál, hogy tud ő, ha akar. Ellenben Tommy Lee Jones nagyszerűen játssza a nagyképű, de nagyon is eszes MacArthur tábornokot, aki minden munkát lepasszol a csapatának, hogy aztán két fényképezés közt jól lehordja őket, amiért nem haladtak semmit, pedig szorít az idő.
A háború császárában ennél lényegesen nagyobb potenciál volt (a háború utáni Japán bemutatására sokkal nagyobb energiát kellett volna fordítani). Peter Webber rendező úr ismét melléfogott, mert se a szerelmi, se a nyomozós szálat nem tudta megtölteni élettel, se izgalmakkal, se csavarokkal. Semmivel. Harmatgyenge Jack Ryan sztorit kapunk egy izgalmas korszakból, ígéretes szereplőgárdával, ami szinte minden aspektusában hagy némi kívánnivalót maga után.
