Paul Thomas Anderson a kritikusok és a műkedvelők közt egy nagyon népszerű filmkészítőnek számít, aki ha valami új munkával jelentkezik, az biztosan eseményszámba megy ezekben a körökben. Tavaly (nálunk idén) a The Masterrel rendezett 3 színészt is Oscar-jelölésbe, előtte pedig 2007-ben készítette el a Vérző olajat, ami 8 jelölésével az egyik legnagyobb kihívója volt az abban az évben taroló Nem vénnek való vidéknek. Végül csak kettőt váltott díjra, ezek közül az egyik az idén már háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewisnak járt, aki ekkor második szobrocskáját kaphatta meg a főszerepért.
Egyben ez volt Andersonnak az első olyan filmje, amit nem saját ötletből írt, hanem Upton Sinclair Petróleum című regénye alapján (jövőre jön a következő adaptációs projektje, az Inherent Vice). A 6 filmjéből ezzel együtt már 4-en túl vagyok, csupán a Szerencse zsoldosai és a Magnólia (ami hatalmas hiányosságom) maradt még hátra. A Vérző olaj pedig a tetszési listám második helyén foglal helyet, félúton az eszméletlenül jó Boogie Nights és az "azért annyira nem jó" The Master között.
Egy klasszikus felemelkedés-történettel van dolgunk: a kaliforniai olaj-bumm idején játszódó sztoriban egy aranyásó (Daniel Plainview) úgy dönt, hogy átnyergel a szép jövő előtt álló olajbizniszbe és rengeteg munkával, szenvedéssel építi ki a cégét. Persze az olajhoz földek is kellenek, ahonnan ki lehet azt termelni. És hát nem mindegy, hol kezd el fúrni az ember, jó orr kell a megfelelő terület megtalálásához. Főhősünk szerencséjére szinte a semmiből bukkan fel Paul Sunday, aki egy kis jutalékért cserébe egy tutibiztos tippet ad...
És ez még csak a film eleje (amiben közel negyed óráig egyetlen egy szó sem hangzik el), ezt követik az igazi nyalánkságok, mint az egyre nagyobb és nagyobb álmok, az egyre inkább önmagába forduló, embergyűlölő főhős és egy szekta meghatározó szerepe a kicsinyke közösségben. Ez utóbbi annak tükrében különösen érdekes, hogy Anderson ezt követően egy egész filmet szentelt ennek a témának, igaz már egy modernebb korba helyezve a dolgokat.
A forgatókönyv szerintem felemásan sikerült, csak az első kb, 1,5 órában működik igazán, utána mintha elfogyna a történet. Megtorpanunk, nem folyik tovább az amúgy is lassan csordogáló sztori és ebből a gödörből már nem is tud kikecmeregni aztán a film (nagyon leül), igaz a legemlékezetesebb jelenete az utolsó kb. 15 perces záróbeszélgetés. A karakterrajzok ellenben első osztályúak, de ugyebár ezt megszokhattuk Paul Thomas Andersontól.
Daniel Day-Lewisról bármelyik filmje kapcsán csak is szuperlatívuszokban lehet beszélni, most sincs ez másként. Teljesen átváltozott a szerep kedvéért - nemrégiben láttam tőle az Apám nevébent, aminek az első közel egy órájában egy ír ~huszonéves hippisuhancot formált meg, most pedig egy mizantróp, hatalom- és pénzéhes, kőkemény mágnásként is teljes mértékben hiteles volt. Hiába no, ennyit számít a bajusz :) De nem szabad megfeledkezni Paul Danoról sem, aki eredetileg csak Paul Sunday nyúlfarknyi szerepére volt leszerződtetve, de annyira tetszett a rendezőnek, hogy a jóval több játékidőt kapó Eli Sunday karakterét is megkapta (így lettek a "sima" testvérekből ikrek).
Kifejezetten tetszetős megoldásokkal operál a film: az első 15 perc beszéd nélkül is abszolút jól működik, rögtön beleszerettem. A hosszú snittek használata is pazar és úgy általánosságban nem lehet panasz az operatőri munkára: a nézőnek segít meglátni mindenben a szépet. Egy kopár táj a semmi közepén? Gyönyörű. Egy éjszakán keresztül égő olajkút? Csodálatos. Szóval a poszt-western éra hangulatát kifogástalan módon idézik meg.
A zenehasználat ellenben nem az én ízlésemnek való, noha azt nem tudom állítani, hogy ne passzolnának a dallamok a filmhez. Egyszerűen nem az én világom, korábban a The Master kapcsán sem voltam túlságosan elragadtatva a hasonló dallamoktól. A Vérző olajat a hangulata és a nagyszerű színészi játékok miatt mindenképpen érdemes megnézni, még annak ellenére is, hogy közel 2,5 órás, ám ehhez képest nem túlságosan pörgős - nem mintha nem állna jól neki a komótos tempó.
