"Mindannyian álarcot viselünk átvitt értelemben" - hangzik az idézet A maszk című filmből. John Woo pár évre rá megmutatta, hogy szerinte milyen az, amikor nem csak átvitt értelemben, hanem ténylegesen egy másik ember arcát látjuk a tükörben, ha belenézünk. Hannibal Lecter is próbálkozott már ezzel ugyan A bárányok hallgatnakban, de neki nem igazán állt rendelkezésére a megfelelő technikai háttér, így egy kicsit véresebbre sikerült az akciója a kelleténél...
De John "mindenfilmembenfehérgalambokrepkedneklassítva" Woo és csapata kicsit más oldalról közelítette meg a kérdést és egy valag áltudományos magyarázattal (eredetileg a sztori a jövőben játszódott volna), meg egy ügyes plasztikai sebésszel az élen egy teljesen egyedi akciófilmes helyzetet kreált, amiben a jó úgy néz ki, mint a rossz és vice versa. Ebből pedig rengeteg menően kinéző akciószituáció és kétértelmű utalgatás származtatható a megfelelő direktor kezében - igen, erre a feladatra pont Woo volt a legalkalmasabb.
Még mielőtt belekezdenék a történet ismertetésébe, jöjjön egy jó tanács tőlem, nektek: NE nézzétek újra ifjúkorotok kedvenc akciófilmjeit. Nem éri meg, mert könnyen megtörténhet az, ami ebben az évben velem már többször is megesett (Con Air; M:I 2) - azaz hogy értetlenül fogod bámulni a képernyőt és vakargatod a fejed, hogy "hogy az ördögbe tetszett ez 5-10 évvel ezelőtt?" No nem mintha az Ál/Arcnak nem lenne meg a mai napig a sajátos varázsa, de lényegesen többet tudtam rajta röhögni, mint néhány idei vígjátékon.
Castor Troy egy kegyetlen terrorista, aki egy balul sikerült gyilkossági kísérlet során megölte Sean Archer FBI ügynök fiát. Ezt követően Sean megszállottan próbálja elkapni Castort - 6 évvel később sikerül is. Míg nemezise kómában fekszik az FBI megtudja, hogy mielőtt elfogták, egy merényletet tervezett Los Angeles ellen. A cinkostársai közül senki nem vall be semmit, így fű alatt cselhez folyamodnak: Troy arcát átműtik Archerre, aki így beépülve Castor öccse, Pollux mellé a börtönben, kihúzhatja belőle az információkat. Ám amíg Sean a börtönben van, Castor felébred a kómából...
Mára már kétségkívül klasszikussá vált ez a film, amit egyrészt Woo sajátos rendezői túlzásainak és a forgatókönyvben csak úgy hemzsegő idézhető dumáknak, másrészt a két főszereplő közti nem mindennapi kémiának köszönhet. Eredetileg Stallonénak és Schwarzeneggernek szánták volna a szerepeket - ami szintén igazi nyalánkságnak ígérkezett volna, de talán most az egyszer nem bánom, hogy végül mégsem így alakult. Schwarzi (feltételezem neki szánták volna Troy karakterét) nem tudott volna ilyen legendásan ripacs gonoszt alakítani, mint Travolta. Pont.
Bizony ripacs, de a legnemesebb fajtából: a Sean Archer életét átvevő Castor Troy Cagenek cseppet sem áll olyan jól a film első harmadában, mint azt követően Travoltának. Kivételesen szépen eltúlzott játék az övé, öröm nézni, amikor Travolta a vásznon bohóckodik. Cage persze a miné nagyobb kontraszt kedvéért iszonyat bociszemeket növesztett és annyi erkölcsöt sugároz, ami még egy apácáktól hemzsegő zárdában sem lelhető fel...
A forgatókönyv szándékosan erre a fekete-fehér jó vs rossz párharcra épít: nem véletlenek a szereplők nevei sem. Az Archer (íjász) latinul a Sagittarius csillagképre utal, amivel pont ellentétesen áll az Ikrek, aminek a két legfényesebb csillaga a Castor és a Pollux. Meg természetesen ott van a két főszereplő eltérő vércsoportja, a 0- és az AB+. Előbbi Archeré (aki mindenkinek adhat, de csak megegyezőtől kaphat), utóbbi pedig Troyé (aki pedig mindenkitől kaphat, de csak megegyezőnek adhat - ezzel is utalva a társadalomban betöltött szerepükre).
No de ezzel ismét visszakanyarodtunk a korábban megszellőztetett tudomány bullsh*thez, mert igaz ugyan, hogy lehet szervátültetést végezni különböző vércsoportú emberek közt, de az azért egy eléggé durva folyamat még egyezés esetén is (kilökődés kockázata magas) és ezen semmilyen gyulladáscsökkentő nem segíthet. Meg persze szerencsére nem olyan a bőrünk, mint a békáknak, így nem válik el az olyan könnyen az alatta lévő kötőszövettől... De movie science-en nem szabad fennakadni, ellenben legalább arra ügyelhettek volna, hogy az egyszerű vércsoport meghatározást ne mikroszkóppal oldják meg tárgylemezre cseppentve a vért...
Az Ál/Arc közel két és fél órás, de bármibe lefogadom, hogy maga a szkript koránt sem volt ilyen hosszú. John Woo filmről lévén szó akció akciót követ, ami néha már eléggé fárasztó tud lenni. De hát valaki meg ugye pont ezért szereti a rendező úr munkáit. Mindenesetre ami fiatalként még lenyűgöző látványorgiának hatott, most inkább májkölbéj szellemét idézte... A sok lassítás meg csak arra volt jó, hogy még a vak is kiszúrja, ha Cage és Travolta helyett épp kaszkadőrök ügyeskednek a vásznon.
Szóval milyen film is ez az Ál/Arc? Akciófilm. Maga az akciófilm. De szigorúan a jobbik fajtából, amit minden hibája és túlzása ellenére lehet szeretni. Talán ha nem 16 éve (te jó isten, 16!) készült volna, hanem idén kerül a mozikba, akkor egy csúnya lehúzó kritikát kapott volna tőlem, így viszont ismét győzött a nosztalgia... Azért azt el kell ismerni, hogy Woo egy valamit nagyon tud: stílusosan rendezni. Az Ál/Arc ugyanis tele van az alapszituációra remekül reflektáló jelenetekkel, amik már önmagukban nagy királyságfaktorral bírnak...
