A Coen tesók a 80-as évek közepe óta benne vannak már a szakmában, szóval lassan 30 éve húzzák a filmes igát. Ez idő alatt voltak nagyon-nagyon jó szakaszaik, de néha-néha azért becsúszott egy-egy kevésbé ütős film (A nagy ugrás, Kegyetlen bánásmód, Betörő az albérlőm). Azonban a Nem vénnek való vidék óta folyamatosan a topon vannak szakmailag is: az Égető bizonyíték ugyan jelölést nem kapott, de minden filmjükkel Oscar-közelben tanyáznak. Nem kivétel ez alól a cannes-i nagydíjas Inside Llewyn Davis sem, noha...
...noha a fontosabb jelölésekről lemaradt. Lemaradt, pedig benne volt a pakliban, hogy Oscar Isaac kap egy jelölést férfi főszereplőként, esetleg a Coen tesók is markolnak valamit: ha nem is a rendezők, de a forgatókönyvírók és a producerek közt (mivel ott ugye több, mint 5 jelölt lehet). Az eredeti betétdalért a Please Mr. Kennedyt jelölték volna, de végül nem találták túl eredetinek, mivel a készítők szándékosan megidézték a 60-as évek folkzenéit vele. Pech. Maradt végül egy operatőri jelölés (nagyon szépen fényképezték a filmet), meg egy hangkeverés...
Llewyn Davis előadótársa, Mike, öngyilkos lett. A szólólemeze nem nagyon megy, a menedzsere nem is igazán foglalkozik vele... Ismerősöknél húzza meg magát éjszakánként, még télikabátra sem telik neki. Az ő életének egy rövidke, pár napból álló szakaszát követhetjük végig, ahogy próbál érvényesülni a 60-as években. Legnagyobb bánatára elég nagy p*csből faragták, így sikerül mindig a rövidebbet húznia és sikerül még azokat is megbántania, akik hisznek benne...
Az ihletet Dave Van Ronk életútja szolgáltatta a tesóknak, de a film teljes mértékben kitaláció. A hangulatteremtés nagyszerűen sikerült, egy rossz szó nem érheti ezért a filmet, habár a korszak hiteles bemutatásával már akadnak gondok - legalábbis a folkzenészek pont emiatt kritizálják az Inside Llewyn Davist. De ez nyilván csak a megrögzött folk-fanatikusoknak böki a csőrét, az átlagember a film nézése közben szinte maga is a 60-as évek füstös kocsmáiban érzi magát, ahol körbeadták a közönség közt a performance-ok után a kosarat és az azokban összegyűlt pénzt kapták fizetségül a zenészek.
Zenés darab. Ami azt jelenti, hogy a dalokat elejétől a végéig lejátsszák nekünk az előadók. A számok nagy részét ráadásul eredetiben vették fel a forgatáson, ez alól csak az kivétel, amikor Llewyn az egykori társával közös albumokat teszi fel a lemezlejátszóra - de ez magától értetődő. Ez a megoldás (nagyon lesarkítva az aktuális trendet) kb. a tavalyi A nyomorultak óta divat. Akkor Tom Hoopernek összejött a buli, most azonban már nem voltak annyira elragadtatva az élőben nyomatott zenéléstől az Akadémia tagjai.
Oscar Isaac nagyszerűen hozza a figurát. Nincs benne ugyan a tavalyi év top10 férfi főszereplő alakításában nálam (rohadt erős a mezőny, sajnálom), de az biztos, hogy felkerült a radaromra a pali, érdemes lesz a jövőben figyelni rá. Jól jött neki, hogy gyerekkorában tanult gitározni, no meg persze szépen is énekel, köszönhetően annak, hogy saját bandája is volt a színészkedés előtt: a Blinking Underdogs. De ahol nem a zenei tudására van szükség, ott is nagyszerűen helytáll. A figurája meglehetősen bunkó, úgyhogy sok lehetősége adódik brillírozni és nem is szalasztja el őket.
A mellékszerepek közül a legemlékezetesebb természetesen Coenék egyik kedvenc színészének, John Goodmannek jutott, aki Llewyn útitársát játssza egy nagypofájú, folyton sztorizgató, drogos jazz zenész képében - mesteri, amit művel az az ember az utóbbi időben a mellékszerepeiben (Az Argo-akció, Kényszerleszállás), nem tudom, miért hanyagolják ilyen durván, ha a díjazásra kerül a sor. De felismerhetjük Justin Timberlaket szakállal, vagy Carey Mulligant (őt szakáll nélkül), akik Llewyn The Village-béli ismerőseit formálják meg.
A lezárásban a keretes szerkezet egy sajátos verzióját ismerhetjük meg (a fiatal Bob Dylan a háttérben azért befigyel), kicsit meglepő, de valahogy nem vágott földhöz. Az biztos, hogy Llewyn Davis tipikus Coen-féle tragikomikus (és nem tragikus) pár napjának bemutatása remekül összeszőtt szálakból áll (minden jelenetnek megvan az értelme), de nem kimondottan egy történetet, hanem inkább egy életérzést ad át. Azt viszont hangulatosan és viccesen teszi, szóval csalódni biztos nem fogunk benne. Bár azért sokat dobhat a végeredményen, ha komáljuk is a folk-muzsikát...
