Az egész világ egy nagy összeesküvés, minden apróság beleillik egy nagyobb, mindennél gonoszabb dologba, amit államok, vagy az azok felett álló hatalmi szervezetek fundáltak ki. Az emberek szeretnek hinni az összeesküvés-elméletekben, mert minden apró problémára a válaszadás látszatát nyújtja. Mindig van kit hibáztatni, mindig rá lehet fogni valami rajtunk kívül álló dologra a sikertelenségünk kulcsát és persze nincs ész érv, ami megdönthetné ezt a gondolatsort, mert minden vita, meggyőző erő beleillik magába az elméletbe is.
Na de mi van, ha valamiről kiderül, hogy nem csak elmélet? Mel Gibsonék már bemutatták mindezt 1997-ben, így a Behálózva alkotói a másik oldalról közelítették meg a dolgot: építkezzünk eszes, de nem paranoiás főhősre, aki szép lassan kénytelen rádöbbenni, hogy ő bizony csak egy szálka a hatalom szemében, akit minden áron el akarnak tüntetni, mert már túl mélyen benne van... Nem, nem ez az első ilyen film, sőt, valószínűleg 100 másikat is tudnék mondani könnyű szerrel... Jó, akkor mi teszi különlegessé? Izé... Semmi...
Öngyilkos robbantós merénylet történik London belvárosában, több mint 100 civil áldozatot eredményezve. A gyanúsítottat szinte rögtön elkapják, de persze tagad mindent. A védelemnek jut pár hónap, hogy a nemzetbiztonsági okok miatt zártkörű tárgyalás megkezdése előtt felkészülhessen, azonban a megbízott ügyvéd öngyilkos lesz, így Martin Rose (Eric Bana) örökli meg az ügyet, akinek egy idő után gyanús lesz ez az egész. Főleg azt követően, hogy meg akarják ölni, meg minden...
Ez az a film, ahol nincs öngyilkosság, csak annak álcázott gyilkosság és ezt a néző is tudja már abban a pillanatban, amint kiejti a száján az első színész ezt a szót. Elképzelem, ahogy életben is megtörténik ez: öngyilkos lesz a fél bagázs, majdnem mindenki, akinek köze van az ügyhöz és mindez persze csak 1-2 embernek lesz gyanús, ők sem kürtölik világgá (mivel hogy a nyilvánosság megvéd ugye), hanem szépen csendben próbálják megoldani...
A filmnek vannak jó pillanatai. Jó dolog együtt nyomozni nézőként a főhőssel, pláne ha a forgatókönyvíró(k) úgy adagolják az információkat, hogy az 1.) hihető maradjon, tehát ne érezze a néző azt, hogy szándékosan rejtenek el előle valamit, 2.) miközben nézzük a filmet ne érezzük úgy, hogy aki épp nyomozni próbál, az egy komplett idióta, hogy nem állt még össze neki a kép. Magyarán szólva van egy nagyon vékony damil, amin a történet fonóinak egyensúlyoznia kell: ezt sikerült viszonylag korrekten behúznia a készítőknek.
Az már más kérdés, hogy szinte az első perctől kezdve tudjuk, hogy kik a rosszak és kik a jók, kik azok, akik nyakig sárosak: egyiküket konkrétan a "gonoszra fésült" frizurája árulta el, míg másikuknál elég volt a magas beosztású szereplő "majdnem cameo" megjelenése ismert színésszel, hogy rögtön rávágjuk, ő bizony rosszban sántikál. Szóval maguk a karakterek és a rájuk épülő apróbb csavarok sajnos nem tartogatnak semmi érdekeset...
A főszerepre az ausztrál Eric Banát választották (angol-amerikai film, angol íróval, ír rendezővel, angol helyszínen), mert hát ugye logikus. Valamiért neki jobban állnak a tahó karakterek, szerintem kicsit szürkén hozza az ügyvéd figuráját. Rebecca Hall viszont sokkal jobb, nagyon jól játssza a bunkó nőt - legalábbis több érzelmet váltott ki belőlem a játéka, mint az egész film. Kettejük közt azonban látványosan nem működik a kémia, még akkor sem, amikor már kellene (az elején még nagyon utálják egymást).
A Behálózva semmi újat nem mond a témában. A sztori is olyan, amire maximum egy hónapig emlékszik az ember. A karakterek is olyanok, hogy az sem érdekelne, ha kinyírnák mindet 20 perc után. Felkapnám a fejem, mert akkor valami újat látnék, de ez nem az a film. Mindenesetre arra jó, hogy egy unalmas másfél órát ne a fehér falat bámulva töltsön el az ember, hanem megpróbálja felfogni, miért is ilyen mocsok bonyolultak az angoloknál a bírósági tárgyalások...
