Azt hiszem, hogy ez kimeríti a high concept fogalmát, még ha csak egy dokumentumfilmről is van szó. Ez már önmagában elismerésre méltó dolog, bár azért ott motoszkál a kisördög bennem (konkrétan itt ül a jobb vállamon) és azt suttogja, hogy jó magyar szokás szerint ezt is valahonnan koppintották a készítói. Bizonyára nincs igazam, de vagyok annyira cinikus, hogy feltegyem a kínos kérdést: Ez komolyan még senki másnak nem jutott eddig az eszébe?
És hogy mi az az "ez"? Idős, 80 feletti néniket és bácsikat interjúvolnak meg a Szerelempatak készítői ceccuális témában: ki kivel és mikor, ki hogyan és miért? Mert ők még ugye egy olyan világban nevelkedtek fel, ahol nem volt szexuális felvilágosító óra, ahol nem volt internet és szexshop sem a közelben (a székelyeknél forgattak). És most, életük vége felé tabuk nélkül beszélnek az élményeikről, a tapasztalataikról és a hibáikról is. Őszintén: ki az, akit ez teljesen hidegen hagyna?
Valami olyasmit kel elképzelni, hogy az 50-es, 60-as években futó menő sorozat, az Éjjel-nappal Székelyföld egykori szereplőivel visszatekintős werkfilmet készítenének. A résztvevők már nem a régiek, jókora tájszólást növesztettek, amit a rendezőnő úgy gondolt, hogy a bunkó pestieknek már feliratozni kell (mondjuk ettől még nem lesznek érthetőek az elhangzott szavak), de most már őszintén beszélhetnek mindenről, ami akkor történt. És beszélnek is, szerencsére.
Már amikor nem vágóképeket mutatnak. Szóval csak minden második percben. A Szerelempatak egyik nagy hiányossága, hogy nincs benne elég anyag. Látszik az igyekezet, látszik, hogy télen-nyáron forgattak, bizonyára sok kilométer hosszú nyersanyag gyűlt volna fel, ha celluloidra vették volna mindezt, de ettől függetlenül még így sem volt egy egész estés dokura való anyag. A 70 perces játékidő felében tehát szép virágokat, életképeket és beállításokat láthatunk, ami tök jó, csak egy picit talán felesleges.
És ahhoz képest, hogy a vágóképek mennyire igényesek, szépen beállított felvételek mindennapi, mégis nehezen észrevehető szép dolgokról (édesapám szokott ilyesmiket fotózni), annyira trék azok a felvételek, amikben közeliken mutatják az interjúalanyokat. Ilyenkor a kamera fókusza rendre a háttérben lévő házfalra/virágcserépre/tökömtudja mire áll be, miközben az igazi lényeg, az öregemberek bőrének finom vonásai, az arcuk minden rezzenése egy kicsit homályos marad.
A sztorik többsége jó. Egy kisebb része viszont nem annyira, de ez már csak így szokott lenni... Tetszik az alanyok ízes beszéde, egy kicsit a saját nagyszüleimet, az utcában lakó néniket juttatták eszembe, még ha én 1000 km-re is lakok onnan, ahol a Szerelempatakot rögzítették. Kicsit a még élő nagymamám hihetetlen jó dumáit juttatták eszembe ("Baszóúggyon meg!" - ahogy ő szokta mondani), szóval mindenképpen jó élmény volt, fontos érzelmeket váltott ki belőlem.
A sztorik többsége nehezen követhető. Ez viszont a vágás problémája. Az világos, hogy sajátosan mesélik el a dolgokat az öregasszonyok és az öregemberek, nem is azzal van a probléma, de még csak nem is a furcsa akcentussal és a kevésbé ismert szavak használatával. Egyszerűen néha bántóan összefüggéstelennek éreztem a szerkesztést. De kárpótolnak minket az olyan csodálatosan előadott, nagyszerű és egyszerű történetek, mint amilyent például a tánctanáros sztori (ahogy látom, ez FilmBaráth kolleginát is megérintette).
Szóval született egy high concept, közepes kivitelezésű dokumentumfilmünk, ami még így is rendkívül erősre sikeredett, elsősorban az interjúalanyoknak köszönhetően. AZ HBO Go oldalán most kicsit több, mint egy hétig megtekinthető ingyen, ki ne hagyjátok! Sajátos atmoszférája bevonzza a gyanútlan nézőket és nem ereszti 70 percen át. Kedvet kaptam ismét meglátogatni ezt a csodás vidéket...
