Ha az ember igazán szeretne megcsinálni valamit, megtalálja a módját. Ez lehet a hitvallása Damien Chazelle-nek is, aki miután nem talált támogatókat filmtervéhez, fogta, kiragadott belőle egy részt, csinált egy rövidfilmet, betolta a Sundance filmfesztiválra, nyert vele, aztán máris nem volt gondja a szponzorokkal az egész estés verzióval. Persze ehhez nyilván az is kellett, hogy nem csak nagyon akarta, de nagyon tudta is, hogy mit csinál... és én meg is mondom nektek, hogy mit csinált: egy k*rva jó filmet.
Abban persze szinte valamennyi producernek igaza volt, hogy a dzsezzdobos vs faszfej mestere téma nem feltétlenül mozibaráncigálós sztorit takar, de a végeredményt látva nagyon úgy tűnik, hogy úgy utasították vissza a palit, hogy bele sem néztek a forgatókönyvébe. Vagy ami még rosszabb (hogy stílusosan nyúljak a filmből) belenéztek, csak fogalmuk sem volt róla, hogy pontosan mit is látnak (tiszta Magyarország!). De mindegy is, a lényeg az, hogy végre elkészült, mi pedig örülhetünk, de nagyon.
Főhősünk Andrew, egy visszahúzódó, első éves dobosnövendék, nagy bizonyítási vággyal. Ezt használja ki az egyetem legnagyobb neve, Fletcher, aki bár meglátja benne a tehetséget, a maga sajátos módján tudatja ezt vele. Fletcher órái azonban nem kimondottan szórakoztatóak, az öreg rendszeresen megalázza a növendékeit, de csak és kizárólag azért, hogy kihozza belőlük azt, amit nem is gondolnának magukról. És Andrewnál ez be is válik, hamarosan előtör belőle a dobisten, na meg persze az önelégült seggfej is.
Ha idén nem J.K. Simmons nyeri a legjobb férfi mellékszereplő díját az Oscaron, akkor inkább ne is adják oda senkinek. Egy olyan zseniális alakítást tesz le az asztalra az öreg, hogy olyat tényleg csak pár évente egyszer látunk. És azt hiszem, csatlakozhat a "filmes rosszfiúk" előkelő pantheonjába Joker, Hans Landa, Hannibal Lecter és a többi pszichopata mellé. Noha ő közvetlenül nem öl meg egy embert sem a film során, és nem is mondanám közveszélyesnek, mégis egy igazi terrorista: lelki terrorban tartja növendékeit.
És az a legzseniálisabb a Whiplashben, hogy érthetően, logikusan megmagyarázza, miért is teszi mindezt. Ő csupán ki akarja hozni a maximumot a diákjaiból, de ezt a lehető legfurcsább (csak azért sem írom le a "legunortodoxabb" szót! Hopsz...), legaljasabb, a mai liberális oktatási rendszerrel egy pillanatig sem összeegyeztethető módon teszi. És lehet, hogy neki van igaza! Lehet, hogy tényleg nincs rosszabb annál, mint megelégedni a középszerűséggel. "Good job" - egy fenét!
Az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy ezt elképesztően kreatív módon, viccesen káromkodva, és zseniális szóvirágokkal tarkítva teszi, szóval a lelki kínzópornó közben még jókat derülhet a kevésbé érzékenylelkű közönség azon, milyen szavakat használva tiporja a sárba a növendékek amúgy sem túl nagy egóját. Aki már k*rvára unja az angol shit-fuck-bitch szentháromságot, az a Whiplashben egész biztosan örömét leli. Fel van adva a lecke a magyar szinkron készítőinek, de szerencsére gazdag a mi nyelvünk, főleg ilyen téren, úgyhogy bizakodó vagyok.
Miles Tellerről mindenki elfeledkezik, ha a Whiplash kerül szóba, pedig nem kellene: ő is kihozza a karakteréből a maximumot. Sajnos neki kijutott a gyengébb jelenetekből is, mint például a nem sokra használt szerelmi szálból, ami színvonalában nem ér fel a zenekari próbák elképesztő vibrálásához. És egy kicsit elnagyoltnak éreztem azt is, ahogyan bemutatták, hogyan lépett előtérbe a seggfej énje - az ilyesmit nem illik 2-3 jelenettel összecsapni szerintem.
A forgatókönyv hibátlan, nem gondoltam volna, hogy a második plotpoint előtti jeleneteket képesek lesznek a legvégén túlszárnyalni, de a zárás 9 perces dobszólója egyszerűen szétrobban az energiától. Azt sem gondoltam volna, hogy magam is összeszorítom a kezemet, és izgulok az egyszerű próbákon, hogy sikerüljön Andrewnak eldobolnia úgy a darabot, ahogyan azt kell. Meg úgy egyáltalán: nem gondoltam volna, hogy egy dzsezzdobosnövendékről szóló film ennyire tetszeni fog majd.
A rendezésbe is csak egy apróság miatt tudok belekötni: kicsit túl sok közelit használtak. És azokat sem a legjobban, de ez már tényleg csak a kukacoskodás része, ugyanis a Whiplash egy tapasztalt, nagy nevű rendezőnek is a becsületére válna, nem egy elsőfilmesnek! Úgyhogy gratulálok Damien Chazelle-nek, én biztosan kiemelt figyelemmel fogom kísérni, ha valami újjal jelentkezik, és sok sikert neki az Oscaron! Mert ezt a filmet díjazni kell, ha a szakma komolyan akarja vetetni magát.
