No, szóval a helyzet a következő: bár szinte minden vetítésén elaludtak rajta az emberek, a németek valamiért úgy látták jónak, hogy jó európai országként ezt a filmet küldik versenybe Oscar-bácsiért. Annyit azért megtettek az ügy érdekében, hogy kivágtak belőle több, mint fél órát (egyáltalán nem hiányzott), viszont lehet, hogy jobban jártak volna, ha mondjuk... Nem tudom... Ha a Fák jú, Tanár úr! című közönségsikert küldik, mert még annak is több esélye lett volna bármire.
Friedrich Schiller nagy arc költő volt anno, valószínűleg ha mást nem is, a nevét már biztosan hallottad. Goethe kortársa, filozófus, író, költő, történész, atyafasza. Mint minden rendes művészembert, viszonylag korán érte a halál, és persze nem a csatamezőn, hanem az ágyában: állítólag tüdőbajban, illetve azon súlyosbítandó, tüdőgyusziban, bár a legújabb kutatások szerint az ólommérgezés rendesen besegített: a szobája falán lévő festékben lévő ólmot sikereresen felhalmozta magában, ami nem tett jót a belső szerveinek.
A Szerelmes nővérek részben e híres neves költőről szól, részben pedig arról a testvérpárról, akiket élete során a legtöbbet dugogatott. 1788. nyarán ugyanis békés szerelmi háromszög alakult ki közte, és Caroline ill. Charlotte között, hiába volt előbbi már férjnél. Testvérekként pedig még korábban megegyeztek abban, hogy mindent megosztanak, és közelebbi kapcsolatot fognak ápolni egymással, mint bárki mással. Egy darabig ez működött is, de aztán ugye az a fránya emberi természet...
Úgy állunk tehát, hogy adva van egy szaftos történelmi dráma, csomó pikáns részlettel, amit az akkori kor emberéről nem feltétlenül tudnánk elképzelni... Legalábbis nem ilyen szerelmi háromszög formájában, ismerve az akkori erkölcsi normákat. Ez valóban vászonra kívánkozó történet, jól látták ezt a németek, a gond csak ott van, hogy nem tudták normálisan megcsinálni. És most nem arra gondolok, hogy az egész filmet áthatja az olcsó TV-filmes jelleg... Mert egyébként a Szerelmes nővérek pontosan oda való: a Dunára, délutáni műsoridőre.
Látszólag volt egy hatalmas ütőkártya a készítők kezében: Schiller és a két lány levelezése... Az egész filmet ráhúzták erre, egy csomó érdekes részlettel kiszínezve, erre a végén közlik, hogy egyébként nem maradt ám fenn, csak egy nyamvadt levél, az sem teljes egészében... Mi van? Épp most szenvedtem végig 2,5 órán keresztül az egy-két pikáns részlettel tarkított dögunalmas szócsépléseteket, erre közlitek, hogy még csak nem is egy valósághű ábrázolást láttam, hanem egy kitaláltat? Öhmm... Kösz?
Emberek szobákban beszélgetnek. Emberek a természetben beszélgetnek. Emberek korabelinek kinéző, romos épület(ek) előtt beszélgetnek. Emberek a kamera felé fordulva beszélnek, konkrétan felmondják a levelezésük rájuk eső részét (azt, amit ugye egyébként is csak kitaláltak). Emberek franciául beszélnek, amit valamiért nem volt hajlandó a forgalmazó feliratozni... Holott később nem derült ki más beszélgetésekből, miről is folyt ott a diskurzus. Tudom, tanuljak meg franciául.
De ezen felül is volt pár apróság, ami kifejezetten idegesített: az egyes számú, és talán a legsúlyosabb... Az operatőri munka. Néha beleraktak olyan zoomolásokat, hogy én csak fogtam a fejem, hogy ez meg mi volt? Egy 70-es évekbeli Columbo epizódot nézek, vagy mi? Ezt pedig megkoronázták, a koncepciómentesen össze-vissza vágott, és áttűnésekkel bekuszált snittek, amik valamit biztos ki akartak fejezni, csak épp akkor, amikor megjelentek, nem nagyon volt mit.
De legalább a színészek hozták a kötelezőt. A csajok közt megvolt a harmónia, Florian Stetter Schillerként, a KANként egész ügyes volt. Volt egy-két érdekes részlet (megmutatták a karakterek sötétebb énjét is), de hogy ezért ebből a dögunalomből 2,5 órát kellett végignéznem az kifejezetten bosszantó. Van egy fontos alapszabálya a filmkészítésnek, amit Európában rendre elfelejtenek azok, akik valami "komoly" filmet akarnak összehozni: nem csak a szakmának, hanem a közönségnek is kéne, hogy tetsszen, amit összetákolsz...
