Tavaly ilyentájban vetítették nálunk a Mr. Peabody és Sherman kalandjait a mozik, ami előtt látható volt egy kb. 4 perces kis szösszenet, a Majdnem otthon, ami ezt az animációs filmet hivatott beharangozni. Mivel nem volt különösebben vicces, csak színes, cuki és pörgős, rögtön le lehetett szűrni, hogy ez bizony kifejezetten a 12 év alatti közönség számára készülő projekt lesz... Igazam volt. Sajnos. De semmit nem bánok jobban, mint azt a tényt, hogy a felütésből egyértelműen az látszott, van potenciál ebben a dologban.
A sztori nagyjából annyi, hogy van ez az idegen faj (a Boov-k), akik mindenkinél bátrabban menekülnek egy másik idegen faj elől, és épp a Földet nézték ki búvóhelyül, mert ide most már biztos, hogy nem jön utánuk üldözőjük. Az sem probléma, hogy a kék bolygó lakott, hiszen újdonsült megszállói pikk-pakk átpakolják az emberiséget Ausztráliába. Főhősnőnk Tip valahogyan mégis Amerikában ragad, ahol kénytelen összeállni az új faj egyik leglúzerebb képviselőjével, hogy újra találkozhasson édesanyjával.
A mese alapja Adam Rex könyve, és ezt az első 15-20 percben simán lehet is érezni: lényegesen kidolgozottabb, mint egy átlagos animációs film, annyi ötlet, vicces szituáció van belepakolva, hogy a nézése közben hirtelen felvillanyozódtam: talán meglesz az év első komolyabb pozitív csalódása? Mert megmondom őszintén, a már említett 4 perces beharangozó rövidfilm, illetve az eddig megjelent előzetesek, és egyéb anyagok nem sok jóval kecsegtettek...
Aztán a film leül. Vagyis pontosabban szólva inkább feláll, és elkezd rohanni. De olyan elképesztő sebességgel teszi mindezt, hogy ha pislogunk egyet, máris lemaradunk fontos dolgokról. A poénok elmaradoznak, a készítők csak a cselekménnyel kezdenek el foglalkozni. De nem ám úgy, ahogy gondoljátok! Nyílegyenesen halad előre a sztori, semmi komplexitás nincs benne, csak olyan hosszú a célig vezető út, hogy az kicsit részletesebben bemutatva akár 2 órát is felölelt volna. De hát ugye egy animációs filmet nem lehet elhúzni, és ennek több oka is van.
Egyrészt értelemszerűen drágább, és elég sokkal, ha fél órányi plusz anyagot kell még leanimálni, leszinkronizálni, stb. Másrészt full felesleges (fejesfejjel gondolkozva), hiszen a gyerekek figyelmét már önmagában nehéz 1,5 óráig lekötni, mi lenne itt 2 órával? A kölköknek amúgy sem lesz gázos ez a kapkodás, mert így legalább (talán) nem alszanak el rajta. Szép színes, gyorsan vágott, gyors kameramozgással és cuki karakterek garmadájával operáló film kell nekik, nem kell ahhoz atomfizikusnak lenni, hogy erre rájöjjünk.
De engem zavart. És valószínűleg a legtöbb felnőtt is így lesz vele. Jó, nem lesz kínszenvedés végigülni a csemeték mellett ezt a másfél órát, de fárasztó lesz, azt garantálom. Erről ugyanis nemcsak a képi világ és a vágás gondoskodik, hanem a nyelvezet is. Feltételezem, nem csak a magyar szinkronban kapunk ennyi idióta szóvirágot, amit itt kipréselődetnek magukokból ezecskék az űrlényféleszerzetek melyek kibetámadják mostan megszeretgetett bolygolyóbisunkat.
Az eredeti szinkronhangokról már csak azért is érdemes szót ejteni, mert a barbadosi főhőslánykát - Tipet - Rihanna szinkronizálja, aminek a hozományát mi, magyar nézők is érzékelhetjük. Megállás nélkül szólnak ugyanis a kisasszony zenéi, és nem egyszer, de nem is kétszer fordul elő az, hogy egy lelassított, elhalkított jelenet alatt az énekesnő számai teljesen indokolatlan dallamvilágban és hosszban tűnnek fel... Úgy fél óráig még nem olyan gáz, de a végére már komoly Rihanna-túladagolást fognak kapni még a legelevetültebb rajongói is.
Az űrlényfőhős (Oh - akinek azért ez a neve, mert aki csak meglátja, mind felsóhajt undorában) minden bizonnyal pazar szinkront kapott Jim Parsonsnak (Sheldon az Agymenőkből) hála, persze ebből mi nem érzékelünk semmit. Steve Martin pedig az űrlények vezetőjét szólaltatja meg, aki lényegében Julien király a Madagaszkárból, és erre a magyar szinkron még pluszban rásegít: Forgács Gábor Galbenisz Thomaszéhoz hasonló hangszínen ontja magából a hülyeségeket, de sajnos a makikirály figuráját a DreamWorks korábbi franchise-a már annyira kiszipolyozta, hogy egy gagyi karaktermásolatnál nem futja többre.
Szóval van ez a cuki filmecske, ami kicsit odapiszkít az Agymanóknak az érzelmeiket átélve különböző színekben pompázó űrlényeivel, és ami sajnos egy tök jó világot tár elénk, úgy kb. 20 percig kidolgozottan, utána meg csak össze-vissza hányva egymásra a jeleneteket. Sok újdonsággal nem szolgál, a poénok jobb esetben is csak megmosolyogtatóak, a látvány az egyszerű formák ellenére azonban működik (a 3D full felesleges), így összességében egy erős közepes filmecskét kapunk, aminek az eleje kifejezetten jó, a vége pedig kifejezetten sz*r. Kár, hogy az ilyen esetekben utóbbi íze marad végül a szánkban, amikor a moziból távozunk.
