Az 1950-es évek elején egy kis demokráciára volt szükség a Koreai-félszigeten, úgyhogy fehérfejű rétisasék már ott is termettek, és terjesztették az igét. Megszületett Észak-, és Dél-Korea, az amcsik békében hazamentek, majd elkezdték gyártani a filmeket arról, hogy micsoda értelmetlen mészárlás volt ez az egész háború. Aztán amikor ezzel végeztek, jött Vietnam, Irak, Afganisztán - hogy csak a legismertebbeket említsem. Mondanám, hogy ezek semmiből sem tanulnak, de az igazság az, hogy pontosan tudják, mit csinálnak. Sajnos.
A Pork Chop-domb című film alapja egy igaz történet, amit S.L.A. Marshall könyve alapján készített el Lewis Milestone, akit a legtöbben talán az eredeti Nyugaton a helyzet változatlan című filmjéről ismernek. A 2 Oscar-díjas rendező egyik utolsó munkájában ismét emléket állít az értelmetlen hadakozások áldozatainak, és ehhez nem létezhet jobb alapanyag, mint a koreai háború utolsó, "kinek nagyobb a farka"-szintű összecsapása, melyet a béketárgyalások utolsó óráiban vívtak egymással a kommunisták és a kapitalisták.
A sztori szerint tehát az E század által védett Pork Chop-dombot elfoglalták az északiak. Ez a terület stratégiailag egyáltalán nem fontos, úgyhogy mindössze 2 századot vezényelnek ki a visszafoglalására. A morál amúgy sincs az egekben, mert mindenki tudja, hogy a háború hamarosan véget ér, és hát nem lenne jó meghalni az utolsó csatában, ha eddig kihúzták már. Az ellenállás azonban nagyobb, mint várták, a Gregory Peck által alakított főhős vezényelte csapat tagjai hullanak, mint a legyek, de mégis kitartanak. Hogy miért? Nos...
Természetesen mert ezt diktálja a parancsnok lelkiismerete. Meg egyébként sem hívták vissza őket, szóval maximum megadni tudnák magukat, de ki kell tartani, mert az olyan amerikai dolog. Itt mindenki hősiesen helyt áll, meghal egy sz*ros földkupacért, kivéve természetesen a csapat afroamerikai tagját: a spagettiwesternekből ismerős Woody Strode által alakított gyáva katonának a végére szerencsére megjön a bátorsága, de még így is sokan bírálták a filmet az enyhe rasszizmusa miatt (pedig inkább a hasonló témájú Men in Wart kellene, amiben na ki hal meg először? Igen, a csapat egyetlen fekete tagja...)
Közel 30 év telt el a Nyugaton a helyzet változatlan óta, és Lewis Milestone ismét egy háborús filmet forgatott. És ami a technikáját illeti, most is baromi erős jelenetekkel lepett meg minket. Szinte a teljes sztori a domb elfoglalása és megtartása körül forog, mivel Gregory Peck felesége állítólag kicsit neheztelte, hogy a férje nagyon későn tűnik fel először a filmben, ezért aztán meg lett kurtítva a felvezetés (abból összevágtak egy montázst a nyitó kreditek alá), és helyette inkább rögtön belecsaptak a lecsóba.
Őszintén: tényleg nem hiányzott a sztori elejére semmi extra sem. Az első beszélgetésekből rögtön világossá válik, hogy magának a csatának nem lesz sok értelme, hogy tartanak a béketárgyalások, és hogy (bár a fejesek máshogy gondolják, de) nem lesz egyszerű dolgok a katonáknak - ez a 3 fontosabb visszatérő motívuma van a filmnek a csatározások alatt. Nagyrészt éjszakai jeleneteket kapunk (ami logikus, ha belegondolunk), és a korszak eddig általam látott többi filmjéhez képest eléggé ügyesen meg is oldották ezt: nem úgy tűnt, hogy stúdióban forgattak volna, és azt sem véltem felfedezni, hogy a kamerára olyan szűrőt tettek volna, amitől a nappali felvétel éjszakai hatású lesz.
Maga a harc része (ami ugyebár a film nagy részét kiteszi) követhető, sok helyütt izgalmas, és a nagyon drámai elhalálozásoktól eltekintve kifejezetten valós érzetű. A filmesek lényegében letaroltak egy szegény dombot, hogy kedvükre pirózzanak, de megérte, mert a film ezen részére nem lehet panaszunk. A haditechnikai dolgokhoz ugyan nem értek, de nekem a végső ostromnál támadt némi kételyem a hitelességel kapcsolatban (biztos jó ötlet betömörülni egy szétlyuggatott bunkerba? (khmm, kézigránát)), de az ehhez hasonló megmozdulások bőven tűréshatáron belül vannak.
Jó volt látni pár ismert színészt ilyen fiatalon (bár eléggé nehéz volt pl.: Rip Tornt felismerni), de A Pork Chop-domb kétségkívül Gregory Peck filmje. Mindent egybevetve pedig egy jó, de sajnos nem kiváló alkotással ajándékozott meg minket Lewis Milestone rendező. Bár a koreai háborúról még így is ez az egyik legjobb film. Kikapcsolódáshoz tökéletes, de persze csak azoknak, akik nem bánják, ha egy film fekete-fehér, és nincs benne másodpercenként 20 vágás, hogy dinamikusabbnak tűnjön. Kicsit több, mint 1,5 órájával pont megfelelő hosszúságú darab, úgyhogy ha még nem láttátok, tegyetek vele egy próbát.
