Tudjátok, a II. világháborúban voltak ezek a japánok, vagy kik, akik harcoltak az amcsik ellen. Pörlhárbor! Phejj! Bizony el kellett telnie egy kis időnek, amíg a lendofdöfrí népének filmjeiben emberszámba vették az ellenfelüket, és nem csak a sátán öngyilkos katonáit látták bennünk. Clint Eastwood aztán 2006-ban gondolt egy nagyot, és egyenesen arra vállalkozott, hogy megmutassa ugyanazt az ütközetet, nevezetesen az Ivo Dzsimán történt harcokat mindkét fél oldaláról, szemszögéből, két különálló filmben.
Arról, hogy ez mennyire sikerült, a testvérfilmről, a Dicsőség zászlajáról szóló írásomban olvashattok részletesebben. Itt most sokkal izgalmasabb témába botlottam: ha a háborús ellenfeled csinál a te katonáidról, a te hadmozdulataidról filmet, akkor az vajon mennyire lesz... hiteles? Mennyire marad meg a tényeknél úgy, hogy nem keni el őket, nem hangsúlyozza túl a rossz dolgokat, és kevésbé a jókat? Mert azért lássuk be, mi sem szívesen csinálnánk Buda elestéről filmet a török szemszögből hatalmas dicsőségként bemutatva...
Aztán nyilván ott a másik oldal, hogy ha mondjuk a japánok csinálták volna meg ezt a filmet, az vajon mennyire készült volna propaganda-célzattal (lásd most az olcsó megoldásokkal operáló Amerikai mesterlövészt)? Szóval megannyi kérdés merül fel egy történelmi eseményről készült film kapcsán a hitelességről, és tulajdonképpen mindegy is ki csinálja, a lényeg talán annyi, hogy ne érződjön rajta bármiféle propaganda-célzat. Szórakoztasson, ejtsen ámulatba, tanítson, de NE prédikáljon.
Eastwood pedig hiába volt már közel a 80-hoz, az egyensúlyérzékét nem veszítette el. Az alapvetően más értékrendet követő japán katonai hierarchiának és szabályoknak voltak jó, és rossz oldalai, így aztán a filmben is bemutatják a jó, meg a rossz dolgokat. A háborúban mindkét oldalon voltak rohadt köcsögök, így a Levelek Ivo Dzsimábólban is láthatunk köcsög japánt, és köcsög amerikait is. De mégsem ezeken van a hangsúly, hanem magán a csatán: annak értelmetlenségén, reménytelenségén.
Oké, ez azért nagyrészt a forgatókönyv érdeme, ami pedig alapvetően japán cucc, egy kis fénykorában lévő Paul Haggis-zel megspékelve. Akárcsak a testvérfilm, ez is egy könyv alapján készült, amiből aztán az adaptálás során próbáltak valami összefüggő, filmre illő történetet összeeszkábálni. Jelentem, ebben a Levelek Ivo Dzsimáról élen járt: főhősnek megtettek egy egyszerű közkatonát, aki valahogy mindig sikeresen megmenekült a legdurvább szituációkból is, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem japán fanatikussággal, hanem sokkal józanabbúl gondolkodott.
Meg persze kapunk egy magas rangú tisztet is, nevezetesen Kuribayashi tábornokot, aki kb. az elejétől kezdve tudta, hogy a halálos ítéletét kapta meg, amikor a szigetre vezényelték, mégis a lehető legtöbbet próbálta kihozni a helyzetből. Modernebb gondolkodásának, és korábbi USÁban eltöltött éveinek hála azonban sokak szemébe tüskeként fészkelődött be, úgyhogy a zseniális Ken Watanabe tolmácsolásában Kubayashi legnagyobb harcát, a saját szófogadatlan tisztjei elleni küzdelmét is nyomon követhetjük.
A fényképezés ugyan nem szokványos, de nagyon hangulatos, szép színekkel operál. Sok a belső felvétel, hiszen a csata lényege az volt, hogy a japánok beásták magukat a sziklákba, komoly barlangrendszert kialakítva, így nehezítve meg az amcsik dolgát. Ennek köszönhetően magából a csatából sem látni sokat, hiszen nagyrészt ezeken a szűk folyosókon, vagy sötétben zajlik, aminek köszönhetően a költségvetés is alig rúgott 15 millió dollárra (Eastwood híres arról, hogy gyorsabban, és a tervezettnél kevesebb pénzből hozza tető alá a filmjeit).
Nagy szívfájdalmam, hogy a sztorit viszonylag gyakran megakasztják visszaemlékezésekkel, amik persze hasznosak, hogy egy kicsit jobban megismerjük a karaktereket, és motivációikat, mégis valamiért kilógtak ebből az egész csatahangulatból. Abból a csatahangulatból, amit nagyon jól visszaad a film: ha tippelnem kellene, hogy hogyan zajlottak akkoriban az ütközetek, biztosan valami ilyesmire adnám le a voksomat. Kegyetlen, sötét, félelmetes, kilátástalan. Méltán jelölték a filmet Oscarra, de sajnos a szokásos háborús filmes végkielégítésnél, azaz a legjobb hangvágás díjánál sajnos nem vitte többre.
