Bár a Herceg a westernek mellett a háborús filmjeiről volt ismert, adok egy jó tanácsot: skippeljétek az utóbbi műfajban készült alkotásait, mert bármelyiknél tudok nektek 100 jobbat mondani. Az egyedüli kivétel talán az Iwo Jima fövenye, ami szintén nem egy erős darab, de a lécet azért megüti. Mentségére legyen szólva, hogy 1949-ben, tehát mindössze 4 évvel a világháború vége után készült, így kicsit talán szelídebb a vártnál, és mivel az USA már a koreai háborúra gyúrt, eléggé erős a patrióta-töltete.
De visszatérve John Wayne-re: első színészi Oscar-jelölését kapta ezért a filmért, és ha azt azért nem is merem kijelenteni, hogy joggal, de az tény, hogy az átlagosnál lényegesen jobban játszott. Úgy látszik, akkor szerette Wayne-t igazán az Akadémia, amikor egy alkoholista karaktert formált meg, hiszen a második, díjra is váltott jelölését Rooster Cogburn békebíró megszemélyesítésért kapta, és aki látta valamelyik Félszemű-filmet, az tudhatja, hogy bizony az öreg Cogburn nagy piás volt.
Nem meglepő módon az Iwo Jima fövenye a japánok elleni harcokról szól. Végigkövethetjük a Wayne által játszott Stryker őrmesternek és csapatának útját a kiképzésektől a kimenőkig, majd az első, és végül a második véres ütközetig. Emberek veszekednek, mulatnak és halnak meg, miközben az USA hadigépezete rendületlenül tör előre Iwo Jima szigete felé, ahová 20 000 japán katona fészkelte be magát, és aminek elfoglalása nem lesz gyerekjáték... Oh, és persze a Suribachi hegyen történt híres zászlóállítást is megcsodálhatjuk. Az Eastwood-féle verzió ezerszer jobb volt...
Viszont ez a változat más okból autentikusabb: az ominózus jelenetnél ugyanis a 3 megmaradt zászlóállító (akikről A dicsőség zászlaja is szól) cameózik: Wayne többek között őket küldi zászlót állítani a filmben - az persze más kérdés, hogy az olyan apróságokra, mint a fotós szerepeltetése, aki elkapta a pillanatot, már nem gondoltak a készítők. Rajtuk kívül egyébként még sok más katona is saját magát alakította a filmben (még egyszer hangsúlyozom, mindössze 4 év telt el a háború vége és a film bemutatása között).
Mi olyant tud nyújtani ez a film, amit ne láthatnánk (gyakran) más háborús filmekben? Nem sokat. Sőt, szinte semmit. Háborús jelenetekből alig akad, kiképzésekből egy kicsit több, de azt sem tartom túl izgalmasnak... Emellett kapunk még sok-sok eltávos jelenetet, mert a készítők azt hitték, hogy akkor fogunk igazán kötődni az osztag valamennyi tagjához, ha látjuk őket piálni, meg csajozni. Maga Wayne is áldozatul esik ennek az "emberi oldal-mutogatósdinak", de természetesen a seggrészeg-részeket ellensúlyozandó kapunk családi drámát, meg szegény, egyedülálló nő megsegítését is.
És talán ez a legfőbb baj a filmmel. Egy percig sem kritikus azzal, amit bemutat. Emberek halnak meg, ami mindig nagyon szomorú, de itt mindegyikből kisebbfajta hőst csinálnak (mindenkit nagyon kedveltek, mindenki hősiesen halt meg). A kezdetben negatív karakterek is csak arra kellettek, hogy némi feszültségkeltés után rájöjjenek, hogy a Wayne alakította Stryker nem azért kemény, mert köcsög, hanem azért ragaszkodik ennyire a szabályokhoz, mert így tudja a legtöbb embert életben tartani maga körül (ezt a Szárnyaló bátorságban kategóriákkal jobban csinálták).
Ezért aztán maximum műkonfliktusokra futja, amikkel a legnagyobb probléma az, hogy a játékidő tetemes részében csak ezekkel foglalkoznak, miközben mutathatnák a harcokat is (az Iwo Jima-i ütközet jó, ha negyed órát szerepel a filmben). De legalább egy '49-hez képest meglepően élethű bunyót kapunk Wayne és egyik ellenlábasa között, és azt sem ehet felróni a készítőknek, hogy spóroltak a pirotechnikával, mert amint beindul a harc, nincs megállás, jönnek a gránátok és a lángszórók (de sajnos a verekedéssel ellentétben a szereplők halála még nagyon teátrális).
Szóval a helyzet az, hogy a film inkább a katonaélet jó oldalaira koncentrál, és ugyan a rosszakat is megemlíti, görcsösen ügyel arra, hogy megmagyarázza, miért is járnak jól még így is a szereplői. Ez, meg a tény, hogy a híres zászlóállítós jelenetre építették rá az egész sztorit (az volt a kiindulópont, hogy kéne csinálni belőle egy filmet) szerintem sokat ront az összképen. Ja, és persze a japánokat... izé, bocsánat: a sárgákat arctalan ellenségként, rohadt kis köcsögökként ábrázolják, ami szintén óriási mínusz pont.
