Napi érdekesség rovatunk: a Szállnak a darvak máig az egyetlen orosz (régebben: szovjet) film, ami megnyerte a Cannes-i filmfesztiválon az Aranypálmát. És bár sajnos még ez sem mindig garancia a jó filmélményre, be kell vallanom, nekem ez most nagyon tetszett. Azt hiszem, hogy az fogott meg benne a leginkább, hogy mindenféle modorosság és álcoelhózás nélkül volt képes egy orosz értelmiségi családot megtenni főhősöknek. Mármint értitek: adva van a háború, adva vannak az okos emberek, és mégsem korszakos filozófusokként reagálnak a dolgokra.
Pedig ez egy sokkal gyakoribb hiba, mint gondolnátok, és engem alkalomról alkalomra jobban tud idegesíteni. De a Szállnak a darvak esetében egy percig sem éreztem azt, hogy az író fel szeretne vágni azzal, hogy ő bizony mennyire hűdeművelt. Ha jól sejtem, ő pontosan egy ilyen családban nőhetett fel, így pontosan tisztában volt azzal, hogy a hosszú műszakból hazatérő orvos apuka nem Nietzsche-idézetekkel traktálja a túlbuzgó hazafi fiát, hogy meggyőzze arról, hogy lehet, nem ké'k elmenni ilyen fiatalon, jó képességekkel a frontra.
Főhőseink Veronika és Boris szerelmesek. De nagyon. Ezért is éri hidegzuhanyként a lányt, amikor a fiú elhatározza a kitörő háború láttán, hogy ő bizony bevonul katonának még akkor is, ha mérnökként lehetősége volna skippelni azt. A fronton aztán csúnyán megsérül egy bevetés folyamán, és egészen a film végéig nem is sokat hallunk róla, mert a sztori inkább Veronicára fókuszál: hogyan éli meg ő a csalódást, hogyan kerül egy olyan férfi karjaiba, akit nem is szeret, civilként milyen veszteségei lesznek a háború során és hogyan költözik el az egész család kényszerből északra a nagyvárosból.
Egy valami már az első pár perc után feltűnt: az operatőri munka FAN-TASZ-TI-KUS. 1957-ben járunk, ezt ne feledjük el. A kamera viszont úgy mozog, mintha a legkorszerűbb segédeszközökkel mozgatnák. A titok nyitját úgy hívják, hogy Sergey Urusevskiy, aki a háború alatt is markolgatta már a filmfelvevő masinákat, méghozzá kint a fronton, így megtanulta, hogyan kell kézikamerázni. Ez a film pedig ékes bizonyítéka annak, hogy ezt a technikát tökélyre fejlesztette.
Mert bár a sztori nem feltétlenül kívánná meg a kamera virtuóz mozgatását (mégiscsak egy kesergős háborús drámáról van szó, nem egy pörgős akciófilmről), egyáltalán nem éreztem tolakodónak az operatőri megoldásokat. Színesítették, de nem nyomták el a jeleneteket. Frankó vágatlan snittek, ragyogó beállítások, és a kamera is úgy mozog, mintha egy balett táncosra lenne rászerelve, aki kecses mozdulatok közepette remekel a díszletek között. Itt kezdődik a művészet.
Ami pedig magát a filmet illeti: remekül bemutatja a korabeli orosz viszonyokat, és közben remek kép bontakozik ki egy értelmiségi család szemein keresztül a háborús helyzetről. Ami talán a legrémisztőbb az egészben, hogy az emberek mintha nem is vennék komolyan azt, hogy országuk hadban áll. Tisztában vannak vele, de próbálnak tudomást sem venni róla, hiszen annyira megszokták már azt, ahogyan élnek, hogy egyszerűen képtelenek elszakadni tőle, és ennek meg is lesz az eredménye.
Ez persze nem a filmet nézve, hanem utólag belegondolva ijesztő, és leginkább azért, mert valószínűleg én is hasonlóan reagálnám le a dolgot. Kicsit olyan ez az egész, mint A gyűlölet című film híres monológja a zuhanásról: "eddig minden rendben... eddig minden rendben... eddig minden rendben..." És bár tudom, hogy ez az idézet nem a Szállnak a darvakban bemutatott helyzettel analóg, de szerintem ide is remekül illik: hol van az a pont, amikor már azt mondja az ember, hogy nincs minden rendben?
Azzal, hogy nem próbált minden jelenetével mélyenszántó filozofikus gondolatokat letolni a torkomon, jobban elgondolkodtatott, mintha a rendező rám erőszakolta volna a világlátását. Egyedül csak azt bánom, hogy keveset foglakozott a katonaélettel, így a szerelmespár férfi tagjára sokkal kevesebb figyelmet fordított, mint a Tatyana Samoylova által játszott Veronikára, akivel sokakkal ellentétben én színészileg nem voltam annyira kibékülve - de ez legyen a legnagyobb probléma! A Szállnak a darvak joggal etalon a háborús drámák között.
