Bizonyára George Clooney is megnézte ezt a filmet, mielőtt a Műkincsvadászokat leforgatta. Bár erre a végeredményt látva nem sok az esély, lévén A vonat egy "hangyányit" jobban sikerült, mint Matt Damonék műkincsmentése. Pedig a két film között 50 év telt el, és ez az 50 év nem volt elegendő arra, hogy az egyébként koránt sem tökéletes A vonatnál valami jobbal álljanak elő. Úgyhogy ha Clooneyékban csalódtál, ideje előkaparnod A vonatot Burt Lancester főszereplésével.

A téma ugyanis itt is a műkincsmentés, viszont lényeges különbség, hogy itt a franciák a saját (na jó, ezen azért lehet vitatkozni) értékeiket próbálják megtartani, ami azért sikeresen legitimizálja magát az akciót a néző szemében. Ráadásul kezdetben nem is fennkölt célok vezérlik a Lancester vezette ellenállókat, hanem csupán az, hogy borsot törjenek az épp menekülőben lévő németek orra alá. Később persze ők maguk is rájönnek, hogy itt azért sokkal többről van szó, mint pár összefirkált vászonról a múzeumok falán.

A hasonló történetben még közös pont is akad, bár itt lényegesen kisebb szerep jut a francia múzeumkurátor-asszonynak, akiről például a Műkincsvadászokban Cate Blanchett karakterét is mintázták. Itt most nincs szerelem, csak az eseményeket beindító könyörgés, hogy ha kell, akár emberéletek árán is akadályozzák meg azt, hogy a németek lenyúlják a legnagyobb festők francia kézen lévő műveit. Ez persze jogosan veti fel a kérdést: megéri feláldozni az embereket ezért?

Nyilván sokan rávágnák, hogy persze, a művészetért bármit, de itt még csak nem is arról van szó, hogy ha ezeket a képeket ellopják a németek, akkor tönkremennek, hanem arról, hogy... tudjátok... náluk lesznek. Ez pedig innentől kezdve nem egyértelműen műkincsmentés, hanem annak megakadályozása, hogy dollármilliókat érő festmények hadizsákmányként végezzék. De ettől függetlenül egy ilyen akció simán beletartozhat a francia ellenállás profiljába, szóval vágjunk is bele!

Az ellenállók ebben a filmben a vasút emberei egytől egyig - a kulimunkát ugyanis továbbra is a franciák végzik, a németek csak irányítanak. Mivel forró kezd lenni a talaj, a párizsi múzeumok műkincseit egy német tiszt, bizonyos Von Waldheim vagonokra rakatja, és el akarja szállítani Németországba. Neki sincs egyszerű dolga, hiszen meg kell győznie az övéit, hogy ez a rakomány fontosabb, mint a fegyverszállítmányok, ugyanakkor a francia ellenállás is egyre nagyobb erőket mozgat meg, hogy a híres festmények ne kerüljenek ki az országból.

Zseniálisan kezd a film - az a múzeumi jelenet úgy tökéletes, ahogy van. És kifejezetten jól is folytatódik. Lancester karaktere nem igazi hős, ő nem tartja jó ötletnek egy ilyen semmiségért kockáztatni az ellenállók életét, főleg, hogy csak napok kérdése, és megérkeznek végre a felszabadítók. Persze mégis rááll a dologra, de szerencsére a film erre elég időt hagy: szép lassan érkeznek az "érvek" amellett, hogy igenis érdemes még borsot törni a németek orra alá.

A film nagyjelenetét azonban már a közepe táján ellövik: a vonat elindul, a franciák pedig csellel megakadályozzák, hogy kijusson az országból: egy másik vágányon haladva leírnak egy szép nagy kört, közben pedig minden állomást átneveznek a helyiek arra az időre, amíg áthaladnak rajta, így a német felügyelők már azt hiszik, Németországban járnak, amikor másnap reggel visszaérkeznek Párizs mellé. Nagyon feszült jelenetsorok ezek, jól is van minden megcsinálva, még azt is elhisszük, hogy az egyébként németek uralta vasúti megállókon meg tudják ezt csinálni a franciák...

Aztán visszaérkezünk Párizs mellé, a film fele meg még hátravan. Jön a megtorlás, és a kb. egyszemélyes finálé Lancesterrel, amin nagyon érződik, hogy utólag írták bele (duzzasztották fel), hogy egy ilyen kaliberű sztár kellően kiteljesedhessen a szerepben (a film elején meglepően keveset játszik). De mégsem bánjuk (csak egy kicsit), mert panaszra itt sem lehet okunk: kapunk lövöldözést, izgalmas szabotázs-akciót, és a lezárás is jól sikerült szerintem. Nem úgy, mint ennél az írásnál.