Már több, mint 2 éve annak, hogy a rendező úr ezt megelőző filmjét bemutatták idehaza - akkor meg sem állt egészen az Oscarig... Most kicsit más a helyzet, az esélyek (pl.: Cannes-ban meglepő módon hanyagolták) nem olyan jók, mint akkor (pláne, hogy a Golden Globe-on is csak két gyengébb kategóriába fért be), pedig vicces módon jobb film, mint amilyen A nagy szépség volt. Leginkább azért, mert ennek képzeljétek, még valamiféle mondanivalója is akad!
Szóval Sorrentino kibérelt egy alpesi kis hotelt Svájcban, meghívott oda 5 Oscar-díjnyi ismert, és sok alig ismert színészt, hogy együtt műveljék a szinemát. Mert hands down, ez az olasz csávó ehhez nagyon ért: akárcsak A nagy szépség esetében, úgy az Ifjúság képei is elképesztően csodálatosak, nagyon átgondoltak, ügyesen kivitelezettek. És a hasonlatok itt nem állnak meg: most is kidomborodik a színészek munkája, és most sincs egy annyira masszív történet, ami indokolná a több, mint két órás játékidőt.
Egy csendes alpesi hotelben zajlódnak az események, ahová a szezonra elvonulnak a világ gazdag művészei, hogy együtt (?) pihenjék ki a mindennapok fáradalmait, vagy éppen csendben, nyugalomban dolgozzanak, hiszen az igazi inspiráció így tör rá az emberre. A Michael Caine alakította Fred Ballinger egykoron híres komponista és karmester volt, de mára már visszavonult - ami persze nem jelenti azt, hogy ne történnének körülötte a dolgok... Angliában lovaggá ütnék, de ő nem akarja azt annyira, a lányát elhagyja a férje, a legjobb barátja a legújabb forgatókönyvén dolgozik serényen, miközben azon méláznak, hogy milyen volt szőkesége...
Még mindig A nagy szépség: annak idején az kifejezetten nem tetszett benne, hogy a felső tízezer aberrált mindennapjait egy percig nem éreztem, hogy iróniával kezelné... Nos, ennél a filmnél szerencsére már más a helyzet. Bár a karakterek első ránézésre kifejezetten hasonlóak (gazdag, öntelt, cinikus értelmiségiek) Sorrentino görbe tükröt állít eléjük, és bemutatja a folyton üresnek érzett életük kicsinyes mindennapjait. Nem mellesleg ezalkalommal sokkal szerethetőbb karaktereket sikerült írnia.
Persze azért most sem éreztem úgy, hogy hibátlan, amit látok: Sorrentino amilyen ügyes rendező, annyira nem tud mértéket tartani. A már említett túl hosszú játékidőn nem ártott volna kicsit kurtítani, és erre minden lehetőség meglett volna, mert a szintén a rendező úr által írt sztori koránt sem volt olyan összetett, hogy azt ne lehessen kicsit feszesebb tempóban elmesélni (az információkat jól adagolta, csak sok volt a sallang). Csak Sorrentino beleszerelmesedett a vágóképeibe és a klip-szerű szekvenciáiba, és rossz szokásához híven túlhasználta azokat.
Az elején kicsit döcögősen indulunk, az első fél órában sokáig azt éreztem, hogy az egész film elkészítésére az a jelenet adott csupán okot, amikor Fred Ballinger kiül az alpesi rétre és levezényli a marhák koncertjét. Mert el kell ismernem, hogy mind ötletként, mind megvalósításban fantasztikus. A közepére aztán rendesen összekapja magát a film, és rengeteg jó párbeszédet kapunk... Aztán ez a végéig már nem is változik meg, csupán egyszer inog meg a vonalvezetés, amikor valamiért úgy negyed órára eltűnik a főszereplő, és helyette Harvey Keitel karakterére kezdünk el fókuszálni.
Michael Caine kisujjból kirázta Fred Ballinger karakterét. Baromira jól állt neki az enyhén arrogáns, és végtelenül cinikus, de a szíve mélyén nagyon is érzelmes figura. Harvey Keitellel és Rachel Weisszel is jó párost alkottak, na meg persze nem szabad elfeledkezni a kifejezetten jól megírt eszmecserékről sem, közte és Paul Dano között. Jane Fonda abban a nyúlfarknyi szerepében is nagyon erős, és ugyanez a helyzet Madalina Diana Ghenea-vel is, csak ő egészen más okból... Az biztos, hogy amikor ő meztelenül besétál a medencébe, még az ember lélegzete is elakad. Innen javasolnám a színésznőnek, hogy ideje kilépni ebből a medencébe/medencéből (ki)sétálós szerepkörből, mert ha a testéből már nem is, más jellegű tehetségéből mutathatna azért többet.
Még egy dologról muszáj szólnom, az pediglen a film zenéje: fantasztikus. Mivel a főszereplő zeneszerző, nem is lehetett akármivel előállni, de még az előzetes várakozásaimat is felülmúlta. Számomra az Ifjúság kifejezett felüdülés volt A nagy szépség után, de még így is nagyon erősen érződnek rajta Sorrentino túltolt, és éppen ezért néha irritáló stílusjegyei. Azonban már csak a színészek miatt is megérné azt a kicsit több, mint 2 órát... De szerencsére azért ennél többet tud ez a film, mégha a szívembe nem is sikerült maradéktalanul bezárnom.
