A szarvasvadász Michael Cimino filmje, aki az utóbbi, úgy durván 30 évben nem volt túlságosan termékeny rendező, aminek valószínűleg az az oka, hogy a 2 évvel később forgatott extra epikus(nak szánt) westerndrámája akkorát hasalt, hogy még azóta is zuhan a feketeségbe. Pedig két évvel korábban az Akadémia úgy gondolta, hogy ez a New York-i fenegyerek bizony Oscar-díjat érdemel. 3 kategóriában jelölték A szarvasvadászért, melyből kettőt (film, rendezés) meg is kapott.
A már említett westerndrámához, A mennyország kapujához még nem volt szerencsém (állítólag létezik belőle 5 és fél órás verzió is), de A szarvasvadászból kiindulva sejthető a film tempója. Mert ha egy valamit fel kellene rónom ennek az egyébként zseniális filmnek, az az, hogy 1 óra után még mindig csak az a nyamvadt expozíció zajlik, és javában táncolnak az emberek Steven esküvőjében. Értem én, hogy fontos a hangulat megteremtése, és az amcsiban élő orosz mikroközösség megismertetése, de ezt akkor is feszesebben kellett volna megoldani.
A film egyébként a vietnami háborúba igyekvő munkásokról, a háború rájuk gyakorolt hatásairól, és utóhatásairól szól: a vasöntödében dolgozó jó barátok közül hárman is bevonulnak. Steven még gyorsan megházasodik egy, nem a közösségbe tartozó lánnyal, ahová természetesen mindenki hivatalos, köztük a két másik főszereplővel, Nickkel és Michaellel. A haveri társaság tagjai rendszeresen eljárnak vadászni, de amíg legtöbbeknek ez csak sörivós laza kikapcsolódás, Michaelnak emberfeletti koncentrációt igénylő sport...
Amiből aztán egyenes ágon következne, hogy ő az, aki majd bekattan Vietnamban, de mégsem így történik. Pedig eredetileg így szerepelt a film forgatókönyvében, csak később valamiért a háború vége utáni szakaszokban felcserélték a szerepeket (szerintem hiba volt). Mondjuk ennek bizonyára a Nicket játszó Christopher Walken örülhetett, mert alakításáért (ami pont ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki) megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat a 79-es gálán.
Az ikonikus orosz rulett-jeleneteknek hála a "játék" azóta szerves részét képezi az ember természetes evolúciójának - nem egyszer fordult elő, hogy valakik a film hatására kezdtek el játszani, és hát nem lett jó vége neki. Ahogy persze a filmben sem lesz jó vége: baromi erős például az a rész, amikor még hadifogolyként, kényszerből játszanak, és szabadulnak ki. Na, ott tényleg elszabadul a pokol, véresre rágod a körmödet, és köpni nyelni nem tudsz közben - ilyen egy igazán erős filmélmény.
Magyar vonatkozása is van, hiszen a fenséges, gyakran természetfilmbe is simán beleillő felvételeket Zsigmond Vilmos (RIP) rögzítette a kamerájával (amiért simán megérdemelte volna az Oscart - hozzáteszem, egy Malick-film ellen veszített, amikről köztudott, hogy még a szebbnél is sokkal szebbek). Persze a szarvasvadászós jelenetnél kibukik néha a csalás a vágásoknál, de ami a beállításokat, megvilágításokat illeti, ritkán látni ennyire szépen megtervezett, esztétikailag teljesen rendben lévő filmet.
Nem is tudom eldönteni, hogy kinek az alakítása tetszett a leginkább. Walken, igen, rohadt jól nyomja (sajnos szentségtörést követtem el, és Stohl Buci-szinkronnal néztem), de de Niro néha még ennek ellenére is sokkal hatásosabb. Különösen a(z egyébként kevésbé fontosabb) vadászós jeleneteknél éreztem azt, hogy teljesen átlényegült a szerepévé. John Cazale-t kell még kiemelni, aki a forgatás idején már nagyon beteg volt, de azért még kisujjból kirázta Stan figuráját.
A legnagyobb szívfájdalmam a lassú beinduláson túl az, hogy sajnos magából a vietnami háborúból nem mutat sokat. De az a rövidke szakasz, amit kapunk, az zseniális. Én speciel inkább azt néztem volna, ahogy ezek a karakterek szépen lassan becsavarodnak (mert nyilván nem a fogságban kezdődött mindez) a dzsungelharcokban, mint Steven lagziját. De ez legyen a legnagyobb bajom. A szarvasvadász olyan film, amit ha elkezdesz, nem tudsz abbahagyni. Saját tapasztalat, mert nemrég a "kaja közben elkezdem nézni, aztán majd később folytatom"-ból 3 órányi képernyőre szegezett tekintet lett. Pedig nem először láttam.
