Úgy néz ki, hogy Quentin Tarantino megtalálta azt a műfajt, amiben igazán elemében érzi magát, és amivel ebben a szuperhősök által telített filmes piacon alternatívával tud szolgálni. Pedig a western zsánernek már rég volt az aranykora, sőt, a reneszánszán is túlestünk vagy kétszer, de... A történelem és a divat is ismétli önmagágát, így azt hiszem, az utóbbi idők filmes termését nézve kijelenthető, hogy ha nem is olyan látványosan, de szép lassan újra virágzásnak indult a western műfaja. Most már csak Costner és Eastwood hiányoznak. Illetve utóbbi már itt is van, csak fiatalabb kiadásban az állítólag elég sz*rul sikerült Diablóval.
Az utóbbi 5-6 év jobban sikerült darabjai közül simán fel lehet sorolni 15-öt is, és hol van még a vége? Maga Tarantino is "trilógiában" gondolkozik, hiszen úgy vallja, hogy akkor lesz valaki westernrendező, ha már legalább 3 filmet letett a témában az asztalra. Nos, egy jól sikerült, de nem tökéletes Django elszabadul után egy megosztóbb filmmel jelentkezett: ez volna az Aljas nyolcas, ami kicsit visszakanyarodik a kezdeti időkben készült Kutyaszorítóbanhoz. Ami tök jó, mert az a film baromira erős.
Az imént azt írtam, hogy megosztó darab lett az Aljas nyolcas, aminek szerintem egyrészt a hossza (közel 3 óra), másrészt pedig a témaválasztása (t.i. ez egy kamaradarab) lehet az oka. Mert hát 70mm-es filmre forgatott szuperszélesvászon ide, vagy oda, ez a film lényegében egy kicsi belső térben játszódik, ahol 8 ember beszélget egymással. Aztán persze eldördül egy rakás lövés, és elfolyik pár hektoliternyi vér is, de a cselekmény inkább egy "vajon a komornyik a gyilkos?" jellegű krimisztori, nem pedig egy csodás tájon játszódó western.
A sztori szerint egy fejvadász, John "A hóhér" Ruth akasztófára viszi Red Rockba a 10 000 dollárt érő Daisy Domergue-t. A postakocsijuk seggében egy hóvihar lohol, ezért jófejségből felvesznek még két potyautast, és a hideg elől menekülve Minnie fogadójában találnak menedékre. A házigazda távol van, így Mexikói Bob fogadja az idegeneket. A fogadóban azonban nem csak ők bújtak el a hóvihar elől, és hát elhihetitek, a vendégek közül nem mindenki az, aminek mondja magát...
A film marketingkampánya már a forgatókönyv kiszivárgatásával elkezdődött: Tarantino látszólag rögtön besértődött, és kijelentette, így már nem is fogja megcsinálni a filmet. Nos, hazudott, de ezt már akkor lehetett tudni - szerintem ez nem volt más, mint egy ügyes marketing-trükk, mert akármennyire is kezd újra népszerűvé válni a műfaj, azért azt be kell látni, hogy szüksége van némi hátszélre. Szóval a címet jó előre elhintették a köztudatban, de a biztonság kedvéért még valamivel megtámogatták a marketinget:
70mm-es filmszalagra forgatták a filmet, amiről azt kell tudni, hogy baromi jó felbontású, szuper szélesvásznú, és nagyon kényelmetlen használni (egy tekercs a kockák mérete miatt értelemszerűen kevesebb felvételhez elég). Nem is készült vele sok film, és azok is zömmel a 60-as években forogtak, úgyhogy szegény Weinsteinék nem kevés pénzt kellett, hogy belefeccöljenek abba, hogy bizonyos mozik egyáltalán tudják vetíteni ilyen kópiáról a filmet. Mert ugye ez csak így nyújt igazi élményt...
Az más kérdés, hogy ezt a formátumot elsősorban a szép tájképekhez találták ki a szélessége miatt, nem az egy helyszínen játszódó kamaradarabokhoz... Persze a mester próbálta kihasználni azt a kevés időt, amikor filmje a szabadban játszódik, és már-már indokolatlanul sok vágóképet kapunk a havas tájról, de mondjuk akár a Django elszabadulhoz képest is lényegesen kevesebb lehetősége volt erre. Kicsit úgy érzem, hogy pont ez az a Tarantino-film, amihez ez a formátum nem passzol annyira, de nem mintha ez zavart volna az Aljas nyolcas nézése közben.
Elérkeztünk arra a pontra, ahol állást kell foglalnom. Mert igen, ez egy megosztó film, és bár már előfordult többször is velem, hogy az arany középút mellett döntöttem ennek ellenére is, az Aljas nyolcasnál nem ez a helyzet. Azért, mert az Aljas nyolcas egy baromi erős hangulatú, baromi jól megírt, baromira szórakoztató darab lett. Kész, pont. Nincs tovább. Köze nincs például a korabeli nyelvezethez, még a legutolsó senkiházi is olyan szóvirágokban beszél, olyan hasonlatokat használ, és jól fejezi ki magát, hogy a mai kor emberének is becsületére válna.
De Tarantino westernvilága már a Django elszabadul esetében is egy enyhén stilizált világ volt, ő most csak ezen tekert még egy kicsit. Minden karakter magán hordozza a mester védjegyeit, minden karakter beleillik ebbe a westernesnek tűnő, valójában nagyon is mesterkélt közegbe. Minden karakternek van célja, és nem értek egyet azokkal a kritikákkal sem, miszerint néhány figurával igencsak mostohán bánt az öreg. Nem, mert mindenki megkapta a maga tündöklési lehetőségét.
Öncélú film, ezt sem tagadom, és már megint kénytelen vagyok saját magamat szembeköpni - ugyanis nagyon nem szeretem az öncélúságot - de ez a film szerintem csodásan használja fel minden öncélúságát a szórakoztatás kedvéért. Hozzáteszem, vannak aggasztó jelek, és szerintem, ha Tarantino még jobban beleszerelmesedik saját irományaiba, félő, hogy nagyon elszalad a szekér vele. Lehet, hogy egyeseknek már ez is sok volt, de én még úgy éreztem, a határt most nem lépte át.
Sokat lehetne még erről a filmről beszélni: a színészi játék nagyszerű, konkrétan Michael Madsen kivételével mindenki nagyon karakteres és jól játszik, a Tarantinóra jellemző nem lineáris történetvezetésből a krimi/misztérium szál létjogosultsága érdekében most is kapunk egy kis ízelítőt, valamint végre valahára Ennio Morricone ismét westernzenét szerzett, méghozzá nem is akármilyent. Szóval igen, az Aljas nyolcason észrevehetőek Tarantino egyre elhatalmasodó önimádatának jelei, de szerencsére még elnyomják a bravúros megoldások.
Fun fact: Az Aljas nyolcas sokban hajaz (hó, egyik főszereplő, senkiben sem lehet bízni) a Carpenter-féle A dolog című filmhez, amihez az akkoriban fel nem használt Morricone-szerzeményeket ennek a filmnek a zenéjében hasznosították...