A II. világháborút minden náció máshogy élte meg, és ezeknek többségét már be is mutatták nekünk filmeken. Jó, vagy rossz filmeken, az most mellékes, a lényeg az, hogy próbálták feldolgozni. Ami nekem eddig kimaradt, az egy jófajta lengyel háborús film... Nem holokausztfilm, hanem háborús. Jó, nyilván a lengyelek a németek elleni '39-es harcokról maximum egy rövidfilmet tudnának forgatni, de szerencsére volt ott más is, méghozzá már a háború vége felé, aminek nem más, mint a nagy Andrzej Wajda állított emléket.
Mert hogy volt lengyel ellenállás is a nagyobb városokban, akik úgy tudták segíteni a szövetségesek ügyét, hogy ahol csak lehetett, borsot törtek a németek orra alá. Ez egy kimerítő, és nagyon veszélyes sport volt akkoriban, de voltak olyan bátor emberek, akik ezt választották maguknak a beletörődés helyett. Nekik állít emléket ez a film, amelynek létrejöttében egyébként sok egykori lengyel gerilla harcos segédkezett. Mint például a rendező, és a forgatókönyvíró, akik saját tapasztalataikat is beleszőhették a jelenetekbe.
Ettől pedig igazi autentikus kis finomság lett a Csatornából. A film két részre osztható: az első felében megismerjük az ellenállás maroknyi csapatának fontosabb tagjait, és láthatjuk, mennyire elkeseredett az a harc, amit vívnak a németekkel szemben. A második felében pedig a visszavonulásukat követhetjük nyomon, méghozzá ahogy a film címe is utal rá, a város alatt húzódó, mocskos, büdös és korom sötét csatornarendszerben, ami kész labirintus a helyet nem ismerők számára.
Az, hogy labirintus, még csak hagyján, de van egy sokkal nagyobb probléma. Nincs levegő. A földből szép lassan szivárgó gázok észrevétlenül gyengítik el az embert, ami a sötét, szerteágazó folyosórendszerrel közösen halálos koktélt eredményez, melynek minden bizonnyal annak idején sok lengyel áldozata volt. Ha mindez nem lenne elég, a németek sem hülyék, így a csatornákba néhanapján kerül egy-két gránát is, vagy ami még rosszabb: némi mérgesgáz...
Alapvetően a film mindkét fele izgalmas, de mindegyik más miatt. Az első etapban inkább a harcoké a főszerep, és azon izgulhatunk, hogy sikerül-e ép bőrrel megúsznia a szereplőknek a lövöldözéseket. Hogy sikerül-e a telefont helyreállítani, a tankokat megállítani... meg egyáltalán: túlélni az adott napot. A második felében pedig egy lassú pokoljárás veszi kezdetét, amit én leginkább a horrorfilmekhez tudnék hasonlítani: van egy rakás karakter, akik közül jó esetben is csak 1-2-en élik túl a napot...
A film eleji narráció valamelyest segít, de még így is rengeteg a karakter, akiknek a fizimiskáját, meg a nevét meg kellene jegyezni. Emiatt aztán kicsit nehezebb is átérezni a problémáikat, mert annyi különféle szereplővel megismerkedünk, hogy egyszerűen nincs időnk egyikhez sem kötődni úgy igazán. Mindenkit felvillantanak, kapunk 1-2 jó, vagy rossz tulajdonságot, és ennyi. A sztorinak haladnia kell, és ha úgy vesszük, az első fél még csak a felvezetés, kb. háromnegyed órájával ahhoz képest viszont baromira hosszú.
A csatornában történő bolyongás lényegesen több potenciált rejt magában, már csak azért is, mert ilyen témában bizonyosan nincs sok másik darab (ha van egyáltalán). Ilyenkor sajnálja (vagy inkább persze nem is sajnálja annyia) az ember, hogy nincs szaghatás a filmen, mert bár képileg is baromira erős képsorokat kapunk, azt az orrfacsaró metános-kénes bűzt nem lehet hogyan visszaadni. Mondjuk úgy egy kicsit nehezebb is elhinni a dolgot, hogy fülig sz*ros szereplőink vígan smárolgatnak az egyik jelenetben...
Mármint: basszus, emberi ürülékben dzsezzelnek, néha konkrétan tényleg nyakig, erre berakják ezt... Annyira furcsa, hogy talán egy pillanatra el is felejtjük, miféle helyen vannak. Ez pedig szerintem baj. Bármennyire is ügyesen vezényli Andrzej a színészeit, a karaktereket ebben a csatorna-rengetegben, vannak pillanatok, amiket már egyszerűen nem hiszünk el. Ezekért pedig nagy kár, mert nagyon erősek a befejező jelenetek, és baromi jól megragadták a hangulatot is. Úgy, ahogyan azt csak az olyan filmesek tudhatják, akik át is élték mindezt.
