Bár a korábbi próbálkozásaim meglehetősen kétes minőségéből kiindulva megfogadtam, hogy nem nézek több John Wayne háborús filmet, most mégis tettem egy kivételt. És ha teljes nyugalommal nem is mondhatom azt, hogy milyen jól tettem, azért nem bántam meg, mert ez a film kicsit más volt. Nem nagyon, csak egy kicsit. De ez a kicsi pont elég volt ahhoz, hogy néhány helyen meglepjen. Lehet, hogy mindezért Kirk Douglas a felelős, de mindegy is, a lényeg az, hogy a Szemben az árral egy árnyalattal jobb egy átlag John Wayne háborús filmnél.
Az alap ismét egy regény, Wayne pedig ismét egy keményfejű tisztet játszik, amire egy kicsit a cím is utal. A korszak a II. világháború, a helyszín pedig Pearl Harbor, és a csendes-óceáni hadszíntér. A műfaj pedig a háborús filmen kívül egy kis dráma, no meg egy csipetnyi romantika. Nem véletlen, hogy sokan gondolták úgy, hogy valójában a Most és mindörökké sikerét megirigyelve, igaz több, mint 10 évvel később foroghatott csak le ez a film. De szerencsére itt azért mások az arányok, és a katonaélet lényegesen nagyobb hangsúlyt kap.
Pearl Harbor megtámadása előtt egy nappal kezdünk, és az első felvonás a támadás bemutatásáról, és az azt követő, elhamarkodott válaszreakcióról szól, ami miatt Rockwell Torrey kapitányt (remélem jól fordítom, és a tengerészetnél így hívják) megbuktatják, mivel az üzemanyag spórolása érdekében nem cikk-cakkban haladt, és így eltalálta egy tengeralattjáró torpedója. Nem sokkal később azonban új esélyt kap: admirálisként kell levezényelnie egy támadássorozatot, amire a tesze-tosza elődje nem volt képes.
Ha all-star gárdának nem is mondanám, de nagyon erős a színészek mezőnye. Wayne, és a már említett Kirk Douglas mellett feltűnik a színen az Oscar-díjas Patricia Neal, a fiatalon elhunyt Brandon de Wilde, Burgess Meredith, Henry Fonda (cameo szinten), és egy apró szerepben még a fiatal George Kennedy és Larry Hagman is. A majd' 3 órás játékidő alatt van idő foglalkozni is velük, ami főleg a film második felében meg is hozza a gyümölcsét.
Nem kertelek, az első másfél óra meglehetősen unalmas, itt inkább a kapcsolatrendszert építik fel, mert elég sok szereplőt mozgatnak. Sajnos úgy érzem, hogy nem tudták a regény (feltételezhetően) sok apró mellékszála közül az összes lényegtelent kigazolni, ezért néha kicsit papírízűnek érződik az, amit a vásznon látunk. Máskor pedig döbbenetesen suták a párbeszédek (pl.: elég csak arra a kulcsmomentumra gondolni, amikor Rockwell tudomást szerez a szuperhűdetitkos Skyhook hadműveletről).
Ami a trükköket illeti, nos... Mondanám, hogy sz*rul öregedtek, de Kirk Douglasnek már akkoriban sem tetszettek. Egyrészt a kigyulladt hajóbelsőben a füstöt azt úgy oldották meg, hogy felvették magát a jelenetet, aztán valami sötét szobában a füstöt is, és a kettőt egymásra illesztették. Egyáltalán nem hat természetesnek, de ezt a részét még meg is érteném, hiszen nyilvánvalóan nem kockáztathatták a színészek életét (bár bizonyára voltak már akkor is füstgépek műfüsttel).
A nagyobb probléma a film végi epikus küzdelem, amit modellhajók ellen vív az amerikai hadsereg. No nem fürdőkádba valókkal, hanem rendes, majdhogynem horgászhajó méretűekkel, csak ennek ellenére is rohadtul látszik, hogy azért mégsem 80 méteres monstrumokról van szó, hanem olyanokról, amiket egy nagyobb hullám be is teríthetne. Tudom, máshogy nem lehetett megoldani, és még mindig jobb, mintha tényleg a fürdőkádban vették volna fel, de akkor is illúzióromboló.
Amiért viszont hatalmas piros pont jár: jó néhányszor sikeresen meglepett. A jó karakterek (pl.: Douglesé) nem is voltak annyira jók, a szereplők hibáztak, az amerikai hadseregben rohadékok is voltak, és bizony a főbb szereplők közül sokan ott is hagyták a fogukat. Egy alapvetően pozitív üzenetet közvetítő filmtől (amiben ráadásul a Herceg a főszereplő) ez döbbenetes. A közel három órás játékidőt ugyan sokallom, de ennek ellenére egy egész kellemes, a haditengerészetről szóló háborús filmnek tartom.
