A film, ami nem érdekelt. A film, amit a megnézése után rögtön újra akartam nézni. Nem tudom, titeket mennyire fogott meg egy ír bevándorlólány szerelmi története az 50-es évekből... Be kell valljam, engem nem nagyon. Ilyenkor az Oscar tájékán mindig igyekszem bepótolni a hiányosságaimat, és a januári fesztiválfilm-darálás közben a Brooklynt is sorra kerítettem, mit sem sejtve arról, hogy lehet, hogy ez lesz a kedvenc filmem 2016-ból. Tudom, kicsit korai még ez az év elején, de szeretném érzékeltetni, mekkora élménnyel gazdagodtam...
Persze most szegény filmnek csinálok rosszat azzal, hogy irreálisan magas elvárásokat fogalmaztatok meg mindenkiben, mikor engem pont a meglepetés ereje vett le a lábamról, de mégis úgy érzem, muszáj szuperlatívuszokban beszélnem a Brooklynról, hátha így a viszonylag limitált érdeklőszámon felül is eljut még pár emberhez az utóbbi 2-3 év legjobb romantikus filmje. És bár a műfaj inkább csajos, sőt, a történet is nő-középpontú, mégis bátran merem ajánlani férfitársaimnak is.
A főhősnőt Eilisnek hívják, és az általam ebben a filmben a korábbi enyhe ellenszenv ellenére megkedvelt Saoirse Ronan alakítja. Eilis nem találja helyét Írországban: szerelmi élete nincs, munkája is kimerül a vasárnap délelőttönkénti besegítésben egy kisboltban. Egyszerűen nem boldog, így amikor az egyház segít rajta, és megszervezi New Yorkba utaztatását, kap az alkalmon. Eleinte nehezen illeszkedik be, de miután találkozik egy olasz fiúval úgy tűnik, hogy az élet maga a menyország. Egészen addig, amíg otthonról egy szörnyű hírt nem kap...
Klasszikus kosztümös drámaként indul, az ember szinte már készíti is ki a két fogpiszkálót, amivel majd kitámasztja a szemhéjait. Ám a főszereplő sorsa egyre inkább elkezd érdekelni, és amikor végre találkozik azzal a bizonyos sráccal, már kifejezetten szurkolunk, meg izgulunk, hogy összejöjjenek. Mert megérdemli - és ezt a részét a film nagyon ügyes arányérzékkel tárja elénk. Nem csinál balf*szt a főhősnőből, de mégis érezteti, hogy mennyire egyedül, elesettnek érzi magát a világ túloldalán.
Aztán amikor kezdenénk azt hinni, hogy tudjuk, mi lesz a konfliktus, az egész film egy 180 fokos fordulatot vesz, és teljesen más irányba kezd el haladni. A legjobb az egészben pedig az, hogy mégsem törik meg a sztori. Újra van miért izgulni, miközben sikerül megrágni egy klasszikus problémakört a kivándorlás kapcsán. Bár a könyvet, amiből készült sajnos nem olvastam, úgy gondolom, hogy egy kivételesen erős filmadaptáció született belőle, ami az ilyen kemény buktatókat is - mint a nagy váltások a sztoriban - sikeresen abszolválta.
A bevándorlás témaköre mind a mai napig fontos topik az USÁ-ban is, nálunk most meg aztán különösen az, úgyhogy jobb korszakba nem is születhetett volna meg ez a film. Jó, persze annyi különbség van a mostani bevándorlási hullámok, és a XX. századi ír bevándorlási hullám között, hogy az ő kulturális közegük nem sokban tért el attól, ahová végül jutottak (és ha már ott voltak, könnyebben is alkalmazkodtak). Meg is született a film "őszinte plakátja", amelyen az áll: "Amerika üdvözli a fehér bevándorlókat". Hozzáteszem, a film egyáltalán nem polizitál, és nem is reflektál a jelen helyzetre, csupán ilyen szempontból szerencsés a témaválasztása.
Nem csak a témaválasztása szerencsés azonban, hanem a főszereplőválasztása is. Saoirse Ronant eddig nem kimondottan szerettem, de ezzel a filmmel most belopta magát a szívembe. Nem véletlen az Oscar-jelölése sem, mert visszafogott játékával is képes végig uralni a vásznat. Beengedi a nézőt maga mellé, így az ő szemszögéből élhetjük meg a dolgokat, és ahogy fejlődik a jelleme, ahogy elkezd beilleszkedni, majd őrlődni a két világ között, abból mi, a nézők is rengeteget átérzünk a játékának köszönhetően.
Ebben a filmben nem ugratnak át egy autóval egyik felhőkarcolóból a másikba. Ebben a filmben nem a vadonban kell túlélnie embertelen körülmények között a főszereplőnek (bár ez csak nézőpont kérdése). Ebben a filmben még csak nem is csókolóznak az esőben az utca közepén. Nem megy közben nyálas zene, nem csiripelnek a madarak sem, mert nincs semmi ilyesmire szükség a megfelelő hatás eléréséhez. Az ugyanis a történetbe van kódolva, és remek arányérzékű rendezéssel, szép operatőri munkával és nagyszerű színészi játékkal van kidomborítva.
