Denis Villeneuve generációjának egyik legjobb rendezőjévé érett ebben az évtizedben. Legújabb munkájában egy elsőfilmes forgatókönyvíró tűpontos látomását vitte filmre az operatőr-atyaúristen, Roger Deakins, és egy igazán erős színészgárda segítségével. Ha hellyel-közzel ismerős ez a leírás, az nem véletlen, hiszen pontosan ugyanez történt 2 évvel korábban, amikor a Fogságbant forgatták - azzal az apró különbséggel, hogy annak a forgatókönyvírója előtte már adaptált egy könyvet (ez volt a Csempészek remake, aminek adaptálása annyiból állt, hogy áthúzták az "alkohol" szót, és a helyére odaírták, hogy "pénz").
No, de vissza a Sicarióhoz! A szó spanyolul annyit tesz, hogy "bérgyilkos", de most a szó hallatán kivételesen nem egy Steven Segal-film dramaturgiájára kell gondolni, hanem egy nagyon okosan megírt mexikói drogkartelles filmre. És nem, ez nem az a film, amiben macsó zsaruk/ügynökök, átlépve minden szabályt raknak rendet az USA déli határán... Még ha pontosan ez is történik benne. Tudtok még követni? A csel ott van, hogy a Sicario szinte nem is játékfilm, hanem sokkal inkább dokumentum-jellegű.
Persze nem kell aggódni, csak "szinte" nem játékfilm, a valóságban van főhős(nő), vannak jófiúk, vannak rosszfiúk, van felvezetés, a sztorinak van törzse, és természetesen a végén nem marad el a tűzijáték sem, mégsem érezni azt, hogy játékfilmes értelemben véve szórakoztató filmet látnánk. Sokan talán pont emiatt utálják is, mert unalmasnak találják (való igaz, embert próbáló darab), de pont ettől a nyersségétől, szikárságától lesz egy megtekintésre érdemes mű a sok tucatszar helyett.
A sztori szerint egy idealista FBI ügynököt (Kate Macer - Emily Blunt megformálásában) felkeresnek egy különleges feladattal: a mexikói határon kellene ügyködni, és segédkeznie a drogkartellek elleni harcban. A felkérés persze imponáló, de valami már az elejétől bűzlik ebben az egészben. Főhősnőnk gyanúja aztán beigazolódni látszik: a szervezet csak kihasználja őt (az FBI-os hatáskörét), hogy mocskos módszerekkel levadászhassák a helyi drogkartell egyik vezéralakját.
A forgatókönyv erős alap volt, amire lehetett építkezni, és már az előzőekben is utaltam arra, hogy mennyire jó, hogy kapott végre ez a téma egy ilyen földhözragadt megközelítést is. Ugyanakkor paradox módon mégis úgy gondolom, hogy lett volna még rajta mit módosítgatni - pontosan azért, hogy ne érezzük olyan száraznak (tudom, semmi sem jó nekem). Bár ezen még a rendezés is (pontosabban a vágás) segíthetett volna: kicsit feszesebb tempó még nem okozott volna nagy károkat a hitelességben.
Az operatőri Oscar-jelölés ismét nem véletlen. Roger Deakins a 13. esélyt is megkapta arra, hogy végre megszerezze azt a kopasz aranyfigurát... Megdolgozott érte, annyi szent. A Sicario témája nem feltétlenül kiált egy zseniális operatőr után, de ha már sikerült a projektre megszerezni Deakinset, hát ő beleadott apait-anyait. A végeredmény pedig egy tökéletesen megkomponált mestermű - és most nem az árral úszok, és csak úgy rámondom: ez a film tényleg fantasztikusan nézett ki.
Bár sokáig versenyben volt, végül nem sikerült a mexikói Brad Pittnek, vagyis Benicio del Toronak beszerválnia a jól megérdemelt Oscar-jelölését. A film mellőzése a színészi kategóriákban számomra teljesen érthetetlen, hiszen akár a már említett del Torót, akár Emily Bluntot nézzük (Blunt még sosem volt ennyire jó, de még talán Josh Brolin is beférne), olyan volt, mintha nem is színészeket, hanem valódi embereket látnék. És ez nem csak a forgatókönyv, meg a jó színészvezetés érdeme, ebben rengeteg munkája van a színészeknek is.
Tempója miatt nem érezzük úgy a végén, hogy jól gyomron találtak volna minket, pedig bevitték azt az ütést, higgyétek el nekem. Olyan fajta filmélmény, amit még másnap, meg harmadnap is emésztgetünk, úgyhogy szigorúan olyan hangulatban kell nekiülni, amikor jó a kedved, de szeretnéd, ha ez az állapot nem tartana sokáig. Bár, végül is lehet annak örülni, hogy nem Texasban élünk a mexikói határon, és ha mondjuk este a Deák téren sétálunk, kicsi az esélye annak, hogy a maffia áldozataivá váljunk...
