Idén nem csak a színesbőrű színészek pampognak, hogy az Oscar túl fehér. Bár koránt sem kap akkora figyelmet, de Ian McKellen is panaszkodik, hogy meleg kollégáit is csúnyán mellőzik (és a probléma fennáll, amióta világ a világ). Ezt csak azért említem meg, mert ugyebár Lily Tomlint az ezért a filmben nyújtott alakításáért Golden Globe-ra jelölték. Meg ugyebár Lily Tomlin leszbikus is. Meg ráadásul leszbikus karaktert is játszik. Hovatovább rohadt jól játszik. Hogy ezt a szakma miért nem honorálta legalább egy jelöléssel?
Azt hihetnénk - különösen most, a Nagyfater elszabadul (Dirty Grandpa) idején -, hogy nagymami is mocskos filmet kapott az Amerikai pite rendezőjének közbenjárásával. De nem így történt. Nagymami egy nagyon is érett darabban mutathatja meg, hogy ha néha kiállhatatlan is, azért helyén van a szíve, és ha baj van, akkor segít. Nem, nincs ebben a sztoriban semmi újdonság, láttuk már sokszor (klasszikus indie), mégis azt mondom, hogy ez az egyik legjobb variáció a témában.
Egész konkrétan arról van szó, hogy nagymami éppen szakít a barátnőjével, amikor beállít hozzá az unokája, hogy nagy gond van: terhes. De aggodalomra semmi ok, mert elveteti a babát, már az időpontja is megvan délutánra (a határidő-dramaturgia mindig beválik), csak egy kis pénzre volna szüksége. Mivel az anyjának nem akarja elmondani, mert kinyírná, marad a mami, aki viszont épp a napokban készített a hitelkártyáiból nagyon szép díszeket, és momentán kicsit több, mint 40 dollár készpénz van nála. Szóval elindul a Hét krajcár modern verziója. Móricz büszke lenne.
Szappan helyett abortusz, mélyszegénységben élők helyett jómódú amerikaiak, akik nem tudnak bánni a pénzzel. 100 év alatt nagyot fordult a világ, de isten ments, hogy ítélkezzek, mert a Grandma hibátlanul működik. Kezdjük azzal, hogy pontosan tudja magáról, mit szeretne elmondani, és halad is szépen a cselekményben. Tempósan, ahogy azt kell: a játékidő kevesebb, mint 80 perc, szóval igazán nem panaszkodhatunk. Emellett még kifejezetten szórakoztató is, pedig komoly kérdéskört feszeget.
A szórakoztató-faktort maga a címszereplő biztosítja. Lily Tomlinra mintha csak ráöntötték volna a karaktert (lehet azért, mert ő maga is leszbikus, és nagymama korú? Vagy inkább azért, mert Paul Weitz konkrétan neki írta a figurát?). Bár egy kicsit fiatalabb nőt alakít, de ez manapság már mindennapos. Ellenben baromi jó - tudom, már ezek a kijelentések sem érnek sokat, de higgyétek el nekem, öröm nézni a filmet, amikor ő szerepel. Márpedig ő minden jelenetben szerepel...
Intelligens, humoros, szarkasztikus, kissé mizantróp figura ő, amolyan mindenkit viccesen lehülyéző értelmiségi. Büszke és nehezen kezelhető, ráadásul nincs jóban a családjával - talán nem árulok el nagy titkot, hogy ez az abortusz-elrendezősdi lesz az ő megváltása, amikor is feloldozást nyer a múltbéli bűneiért (seggfejségéért). Közben egyébként végig is járjuk az ő múltját (régi ismerősöktől próbál ilyen-olyan módon pénzt szerezni), szóval egész jól megismerjük, milyen figura is ő.
Leginkább azt sajnálom, hogy az unokát alakító Julia Garner teljesen jellegtelen figurává zsugorodik Tomlin mellett. Hiába szerepel ő is szinte minden jelenetben, legtöbbször csak statisztál, vagy csak simán idegesítő. Még Marcia Gay Harden rövidke, de annál hatásosabb jelenését említeném meg: az a nő a mosolygósnak tűnő arca ellenére rendkívül jól hozza az antipatikus(nak tűnő) karaktereket. Ebben a filmben a limitált jelenléte ellenére is egy elég komplex karaktert formál meg hitelesen.
Abortuszról soha ilyen szórakoztató filmet nem láttam még. Fura egy mondat ez, tudom. De ahogy a túlélőmozit is felrázta egy kicsit a Mentőexpedíció a maga könnyed hangnemével, úgy a Grandma is új színt hozott ebbe a komoly témába. Igen, tipikus Sundance-darab, ami mindössze 600 000 dollárból készült, de érződik rajta a csupaszív törődés. Úgyhogy mindenkinek tudom ajánlani, mert egyszerre kapcsol ki és gondolkodtat el. Erre pedig csak nagyon kevés film képes.
