-Korábbi munkám 2013. január 27.-ről, a facebookról átmentve-
Igen, szándékosan lehagytam a filmcím végéről a si-cut, a kishazánkban odaragasztott toldalék ugyanis pont annyira hiányzott ennek a filmnek, mint az In Bruges-nek az Erőszakik. Persze, amíg McDonagh vígjátéki elemekkel tarkított drámáit itthon drámai elemekkel tarkított vígjátékként adják el, addig a helyzet nem fog változni - hiszen ahogy azt az egyik nagy hírportál cikkében is olvashattuk, a magyar néző olyan hülye, hogy már a címben tudatni kell vele, hogy ez nem egy horrorfilm. Bezzeg az USÁban meg jó volt. Ennyit arról, hogy melyik a hülyébb nemzet... Na jó, ez ennél összetettebb, de igazán bízhatnának bennünk a forgalmazók, mi mozinézők pedig igazán lehetnénk megbízhatóbbak...
Martin McDonagh - a két fentebb említett film író-rendezője - elképesztően ügyesen és megfontoltan nyargal át a színházból a moziba, mi meg csak tátjuk a szánkat, és idióta vigyorral az arcunkon nézzük a vásznon a munkáit. Az Erőszakik egy roppant okos ötvözete volt humornak és drámának, bár ott még talán az utóbbiból volt több. Most ez az arány a humor felé billent el, és az A hét pszichopata könnyedebbre sikeredett. Személy szerint az utóbbit jobban élveztem, de az is igaz, hogy az In Bruges egy jobban összeállt munka.
Főszereplőnk Marty (a névválasztás nyilván nem hasraütés-szerűen ment) aki egy írói válsággal és alkoholizmussal küzdő forgatókönyvíró. Legújabb filmtervéhez egyelőre csak a cím és a sztori hangulata van meg, ami még édeskevés. Haverja, a kissé furán viselkedő Billy próbál neki segíteni mind az ötletelésben, mind az ivás abbahagyásában. Sikertelenül. Nem mellesleg idős barátjával, Hansszal virágzó kutyalopó (bocsánat, kutyakölcsönző) üzletet futtatnak... A gond ott kezdődik, amikor egy kissé őrült gengszterfőnök si-cuját lopják el/veszik kölcsön. Az események beindulnak, Marty a való életből megtalálja a pszichopata karaktereit a filmjéhez, de egyre forróbb lesz a talaj a lábuk alatt, így kénytelenek elmenekülni az üldözőik elől a sivatagba...
Egy film az írói válságról nemhogy nem eredeti, hanem a legagyonhasználtabb ötletek egyike, Martin McDonagh mégis tud újat mutatni bőven. Legutóbb ilyen témában a tavalyi Oscar-díjat hazavivő Éjfélkor Párizsbant láttam, de talán ennek a filmnek több a kapcsolata az Adaptáció című Charlie Kaufmann által írt mozival. Ami egy elég jó film, de - igaz már régen láttam - messze nem volt ennyire szórakoztató az emlékeim szerint. Ez a film tele van fordulatokkal, néha kiszámíthatóak, néha az az érzésünk, hogy "most ezt meg hogyan?", de épp ez az ami ennek a filmnek és annak címének megadja az értelmét: az egész film egy beteg pszichopata.
A nyitójelenetet akár a Gengszterkorzóból is ollózhatták volna, a szereplők és a történés stimmelt, igaz a párbeszéd az ízig-vérig McDonagh volt, aki ezzel a munkájával a második helyre, Tarantino mögé lépett a legjobb párbeszédírók listáján. A film tele van jó dumákkal, kis Martin-filozófiával és temérdek őrültséggel. Úgy tesz, mintha kritizálná és fittyet hányna a forgatókönyvírás írott és íratlan szabályaira, mégis pontosan betartja valamennyit. Van itt első oldalas hook-jelenet, 10 perc alatt megismerjük a főszereplőt, a problémáit, a barátait, a 10. perc környékén megtörténik az eseményeket beindító történés (si-cu rablás), 30-40 perc után jön az első fordulópont, ami az első felvonásból átbillent minket a másodikba, 30-40 perccel a vége előtt jön a második fordulópont, ami pedig a másodikból a harmadikba... Minden karakter megkapja a maga idejét a tündöklésre, és még egy aranyszabály is elhangzik: nőt bármikor meg lehet ölni, de a kutyát sosem szabad.
Egyszóval a film nagyon a helyén van, és ahhoz képest, hogy egy pszichopata, eléggé átgondolt minden egyes lépése. Mind rendezésileg, mind forgatókönyvügyileg tehát nem érheti szó a ház elejét. Sam Rockwell azonban ellopja a showt. Ami persze nem lenne baj, csak hát ugye nem ő a főszereplőnk. Kétség kívül az ő karaktere a legőrültebb, így kedvére lubickolhat a szerepében, szinte eltüntetve a képernyőről a visszafogott Colin Farrellt. Aki egyébként jó színész, csak ez a karakter nem hagyott neki sok teret a kibontakozásra, pedig kétségkívül közel állhat a színész valódi énjéhez az alkoholproblémák miatt.
A mellékszereplőfronton Sam Rockwell mellett még két embert kell kiemelni. Woody Harrelson mostanában nagyon érzi, hogy mit kell elvállalnia és kicsit szerencséje is van, mert ha jól emlékszem a szerepét eredetileg a direktor nagy kedvence, Brendan Gleeson játszotta volna, csak nem ért rá. Bár kicsit túljátssza, azért még így is elég ügyesen formálja meg az elmebeteg gengszterfőnököt, akinek legkedvesebb mindene kutyája, és azért, hogy visszakaphassa hajlandó bármit megtenni. Christopher Walken pedig Hansot, a "polákot, aki elvett egy niggert" játssza, és szerencséje volt, mert nagyon értékes, sokrétű, nagyot változó karaktert kapott eljátszásra. És nem is mond csődöt vele.
Tom Waits csendes figurája eléggé hátborzongató, és erre maximálisan rásegít a nyúl is, amit folyton a kezében tart. A női szereplők viszont gyatrán vannak megírva, vagyis inkább nem használják őket eleget, nem kapnak elég teret. Gabourey Sidibe lényegében csak cameózik, a főszereplő barátnője és a gengszteré se játszik túl sokat, egyes flashbackek nő szereplői többet vannak a vásznon... Amit viszont mindenképp meg kell dicsérni, az a zeneválasztás. Ehhez a filmhez pont azok a zenék illenek, amiket hallottunk. Alapjában véve két eset van ha felfigyelek a zenére: ha rossz, vagy ha elképesztően (tényleg nagyon) jó. Ha csak simán jó, akkor fel se tűnik, hiszen annyira beleolvad az egészbe, pont ezt kell csinálnia. Ha nagyon jó, akkor az maradandó élmény és megjegyzem magamnak. Ha pedig pocsék, akkor viszont sérti az ember fülét és jó ízlését.
Bevallom, nem olyan könnyű erről a filmről írni, úgy érzem, hogy kifog rajtam. Bár remekül szórakoztam, volt egy-két apróság - megfogni sem tudom igazán - ami miatt nem volt 100%-os az élmény, de az is lehet, hogy csak nem a megfelelő pillanatban kapott el. A legnagyobb problémám amúgy is abszolút szubjektív: nem tetszett annyira a sivatagos utolsó 1/3-a a filmnek. Tessék, kimondtam. Akármennyire is logikus, és összerakta az egész sztorit, én nem arra vittem volna tovább. A városban játszódó jeleneteket sokkal jobban szerettem. Ez persze nem von le semmit a film értékéből, csupán egy személyes vélemény.
Meg fogom még ezt a filmet nézni később? Oh igen. Nem egy éven belül, de mindenképp újra fogom nézni többször is. Ez egy olyan film, amiből tanulni is lehet. Nagyon szeretem a forgatókönyveket, végig azt éreztem, ez a film nekem szólt. Volt egy-két belső utalás is, amit valószínűleg csak azok értenek, akik már próbálkoztak ezzel a műfajjal, vagy legalábbis olvastak már a témában. De ez a "mezei" nézőt ne tántorítsa el, mert a film ezek nélkül is tökéletesen működik. Az biztos, hogy egy jó filmélménnyel lettem gazdagabb, és veletek is ez fog történni, ha megnézitek.
