Oh, hát ha azt hittétek, hogy a Supermanes héten nem kerítek sort Kal-El uncsitesójára, nagyot tévedtetek. A Supergirl nem spin-off, hiszen azelőtt még nem találkoztunk vele, de nem is önálló film: bizony, már 1984-ben is gondoltak szuperhős-univerzumra, hiszen Kara Zor-El kalandjai illeszkednek a Reeve-féle világba (ezt egy poszter is bizonyítja a kollégium falán), csak éppen teljesen más szereplők játszanak benne. Ez alól egyedól Jimmy Olsen kivétel.
Azért is külön dicséret jár a film készítőinek, hogy erre a mellékszerepre Marc McClure-t szerződtették, aki mind a négy Reeve filmben eljátszotta ezt a szerepet. De még mielőtt túlságosan elkezdeném az egekig marasztalni ezt az alkotást... Nos, hát a Supergirl nem sikerült túl jól, de annyira nem is lett rossz, mint ahogy azt a címéből várná az ember. Valahol félúton helyezkedik el az első két Reeve-féle Superman film és az utolsó két Reeve-féle Superman film közt.
Ejj, de a hossza... No, ez megint az a téma, ami minden Superman-filmre igaz. Én egy ~2 órás verziót néztem (international), de az eredeti 150 perc hosszú, sőt a rendezői változat is 138 percre rúg. Akárhogy is: Supergirl NEM az a karakter, akinek szüksége van egy ilyen hosszúságú filmre. Supergirlnek nincs túl nagy háttértörténete, nem kell megismertetni a filmben bemutatott világgal őt és amúgy sem túl érdekes valaki, mert ami leginkább az benne, azt ugye takarja a rucija...
Szóval Argo városban él egy csapat kryptoni, akik közt a bölcset most Zaltarnak hívják. Kis időre kölcsönveszi a város energiaellátásáért felelős omegahedront, amit aztán Kara Zor-El véletlenül kiejt a papírvékony falon az űrbe. Természetesen a Földre esik és amíg a nagyok vitatkoznak, hogy mit kellene tenni, Kara beül valami járgányba és utánamegy. Az omegahedron pedig hogy-hogy nem a Föld leggonoszabb boszorkányánál landol, aki el is kezdi a használatát, hogy a világuralmi törekvései megvalósulhassanak...
Oh, hát ez is egyike a legidiótább történeteknek, de annyira nem veszik komolyan, hogy az olyan alapvető kérdésekre, mint például: most akkor sikerült-e megmenteni Argo városát (ami az omegahedron eltűnése miatt meg fog semmisülni), végül nem kapunk választ. De ez csak a jéghegy csúcsa. Az sem világos, hogy hogyan és miként létezik ez a város egyáltalán, hiszen javában a Krypton pusztulása után járunk. Biztosra veszem, hogy a képregényekben szerepel, de a film ezt nemes egyszerűséggel kihagyja (legalábbis az általam nézett verzióban).
Hát igen, ennek a filmnek is ki lehet vágni az 1/5-ét, az már bizonyos, sőt, van 89 perces verzió is belőle, ami még a Superman negyedik részénél is rosszabb arányt ad a szükséges:felesleges jelenetekből. Az effektek ugyanolyan rosszak, mint a 80-as évek bármely másik Superman-filmjénél, de ez még igazán megbocsátható neki. Az viszont már kevésbé, hogy bűn rossz gonosztevőt választottak: Selena azért gonosz, mert gonosz, a fekete mágia használata pedig csak nevetségessé teszi az egész karaktert.
És ezen Faye Dunaway sem segít, hanem inkább ront: ripacskodásból kétségkívül csillagos ötöst érdemel, alakítása a film abszolút mélypontja. Ő egyébként akkoriban hasonlóan nagy névnek számított, mint Gene Hackman, így egy Oscar-díjjal a háta mögött, szóval követték a Supermannél is bevett módszert: a főszerepre egy ismeretlen arc, ellenségnek valami nagy név, apának/mentornak pedig valami még nagyobb: itt most Marlon Brando helyett Peter O'Toole, aki viszont meglepően jól hozza a figurát.
Ezt a sok dupla L-es nevet fogalmam sincs, melyik képregényrajzoló találta ki, de Lex Luthor, Lois Lane és Lana Lang után kapunk Linda Lee-t (ez Supergirl álneve) és Lucy Lane-t (Lois húga) is. Pazar... Van egy kidolgozatlan szerelmi szál, de még ennél is botrányosabb a világ reakciójának bemutatása Supergirl feltűnésére: ez ugyanis teljesen kimaradt. De legalább azt megmagyarázták, merre kószál Superman: a film elején a rádió bemondja, hogy elrepült egy békefenntartó küldetésre a galaxison át... Hát, jah...
