Hiányos távol-keleti filmes tudásomat bővítendő Doggfather kollégától kaptam egy tippet, hol is kéne kezdjem... Ő az először a 2010-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Outrage (magyarul a bejegyzés címében szereplő Emésztő harag) című alkotást ajánlotta, én pedig nyomban neki is láttam a beszerzésének. Külön megörültem, hogy időközben már a folytatása is debütált hazánkban a TV képernyőjén, így rögtön két filmet is letudhattam egyetlen fülledt nyári este leforgása alatt.
A gengszterfilmek többségénél Hollywoodnak nem kell túl messzire mennie a témáért, hiszen az USA utolsó 100 éves történelme csak úgy bővelkedik a nagy alakokban. Így az átlagember egyrészt beéri ennyivel is, másrészt meg el is felejti, hogy bizony az olasz, orosz, ír és zsidó maffián kívül is van élet: a Távol-Keleten a Yakuza uralja az alvilágot, amiből a nyugati filmek általában annyit szűrnek le, hogy egy-két heves vérmérsékletű agyonvarrt törpe kötekedik egymással, oszt' csókolom.
De Takeshi Kitano filmjében más a helyzet: betekintést nyerünk a szigorú hierarchiába, ami ebben a furcsa gondolkodásmóddal megáldott emberek által uralt alvilágban zajlik. Megismerteti velünk a távol-keleti kultúra sötét arcát, ahol még mindig nagyon fontos a becsület, habár a pénz egyre nagyobb úr és lassan itt is teljesen átveszi az uralmat. Bemutatja, hogy noha a szent esküt sokan még mindig komolyan veszik, legalább ugyanannyian már rég nem törődnek vele - mondjuk ezzel még mindig jobban állnak, mint bármelyik másik maffiában...
Szóval a film egy jó kis hatalmi harc és leszámolósdi köré épül fel: Az elnök nevű fő-főmaffiafőnök, aki előtt a klánok vezetői is meghajtják a fejüket, elkezdi keverni a sz*rt: összeugraszt pár családot, hogy kiiktasson egyet közülük, amelyiknek a területét aztán 3 másiknak is felajánlja... Becsületsértés, gyilkosságok, átverések és a testvéri eskük arconköpése. Ezekből áll a film narratívája, ami legalább annyira próbál modern nyugati lenni, mint amennyire megmaradt keletinek.
Jó, nem kertelek: körülbelül 1 óráig tartott, hogy felfogjam, nagyjából ki kivel van és kiről beszélnek éppen. Annyira idegen számomra ez a sok japán név, hogy konkrétan a főszereplő nem túl bonyolult nevét is csak 45 perc után ismertem fel. Ha a magyar szinkron Otomo, Itemoto és Ishihara helyett Aladárt, Bélát és Cecilt használt volna, biztosra veszem, hogy hamarabb összeállt volna a kép. De ettől függetlenül is úgy érzem, hogy karakterek megismertetésével nem sokat törődött az író-rendező úr...
Aki egyben a főszereplő is - bár egyáltalán nem tűnik ki a többi yakuza főnök közül, ő is csak egy azokból, akik ha kell, agresszívan lépnek fel vagy akár ölnek is, de ha a szokásjog azt kívánja, meghunyászkodnak. Maga a karakter sem túl bőbeszédű és Takeshi Kitano színészi eszköztára megmaradt a csúnyán nézés és a mégcsúnyábban nézés szintjén - igaz ezt mesterien űzi, külön jól áll neki az enyhén fura arcberendezése, ami egy motorbaleset következtében lett olyan, amilyen.
Néha úgy éreztem, hogy nagyon darabos a film: jelenet jelenetet követ, de nincs igazából meg az a kapcsolat, az az átvezetés, amitől ezek filmmé állnának össze. Konkrétan kb. 10 percig nézhetjük, hogy az egyik család emberei milyen változatos módon nyírják ki a másik család embereit snittenként. Hozzáteszem: van egy-két nagyon kreatív és brutális kivégzés is, amitől még a hideg is kirázza az embert... De összességében ilyenkor nem azt éreztem, hogy filmet néznék, csupán egy brutális jelenetekből összeválogatott montázst.
Idegesítő mennyiségben alkalmazzák a sztori közepén a kép elsötétülését, mint átvezetést a következő jelenetre. Az egész történet végén pedig van egy ügyes csavar ugyan, csak kár, hogy a főszereplő nem vesz részt benne: nem csak hogy passzív, hanem egyáltalán nincs is jelen - és ezért szerintem nagy kár. Ettől függetlenül nem volt rossz film, voltak kifejezetten erős pillanatai is, de sajnos nem sikerült megkedveltetnie velem az ázsiai filmek világát továbbra sem.