A Sundance kölyök ma már inkább Sundance nagypapi - eljárt az idő. Azóta megalapította és saját magáról el is nevezte a leghíresebb független filmes fesztivált, ami minden év januárjában kerül megrendezésre és aminek győztese jó eséllyel bekúszhat suttyomban az Oscar-jelöltek közé (pl.: A messzi dél vadjai, A hallgatás törvénye). Idén a Fruitvale Stationnek nem sikerült (annyira nem is bánom), de talán jövőre a Whiplash - amiről csak jót hallani, és ami rövidfilmként egy évvel korábban nyert már díjat - ott lesz majd a jelöltek közt...
De elkalandoztam: Butch Cassidy és a Sundance kölyök valóban éltek, valóban banditák voltak, csak pechükre már akkor, amikor a vadnyugat hőskora leáldozóban volt és egyre nehezebben lehetett megélni az olyan tisztességes munkákból, mint a vonatrablás vagy a marhatolvajlás. Butch egy időben hentesként dolgozott (innen a "butcher" becenév), míg Sundance egy azonos nevű kisváros börtönében raboskodott egy ideig. A film pedig a Newman-Redford-Hill trió két legendás bevetéséből az első (a másik természetesen A nagy balhé).
A "The hole on the wall" banda - két címszereplőnkkel az élükön - előszeretettel rabol ki vonatokat, amit végül megelégel a vasúttársaság pénzes fejese és felbérel egy fejvadászcsapatot ellenük. Főhőseinket meglehetősen váratlanul éri a dolog, alig sikerül megmenekülni a folyamatosan nyomukban loholó seriff és bandája elől. Az Államokban nincs már maradásuk, így Sundance tanárkisasszony barátnőjével közösen a XX. század El Doradojába, Bolíviába veszik az irányt...
Életrajzi western, aminek bizonyos elemei a való életben is megtörténtek - van ilyen pongyola adaptációkból jó néhány. Ellenben kevés szórakoztatóbb van A Butch Cassidy és a Sundance kölyöknél: kalandos, humoros, egyszerűen jó nézni azt, hogy a két főszereplő egymásnak passzolja a labdát, hibátlan dinamikával. Nem lehet véletlen, hogy Newman A nagy balhéba is szívesen csatlakozott annak ellenére is, hogy az ottani szerepe lényegesen kisebb volt, mint ami egy hozzá hasonló kaliberű sztárhoz illett.
Pedig a rendező nem lehetett könnyű eset. A főhősnőt alakító Katharine Rosszal például már az első forgatási napon összeveszett, amiért a kisasszony az egyik kamera mögé állva operatőrködött a saját szakállára. A rossz viszony végig kitartott, ezért például kifejezetten örült, ha csak a second unittal vettek fel bizonyos részeket, mint például a film egyik ikonikus jelenetét is, ahol Paul Newman trükközik a vasparipával, miközben szól a film Oscar-díjas zenéje, a Raindrops Keep Fallin' on My Head...
Most, hogy végre láttam a filmet, végre értem a poént a Drágám, add az életed! című Leslie Nielsen vígjátékban, ahol ugyanerre a zenére csináltak romantikus biciklizős jelenetekkel teletűzdelt videoklip-szerű montázst, parodizálva az egyetlen dolgot, amibe bele tudok kötni: elég gyakran esik a rendező úr túlzásokba. Például ez a romantikus montázs, vagy az, ahogyan főhőseink a nyomukban loholó fejvadászok elől menekülnek, vagy a new yorki kiruccanást bemutató diavetítés-féle esetében is úgy éreztem, hogy ez már bizony túl sok.
Hiába ezek az egyedi megoldások, olyan hosszú ideig kapjuk az arcunkba, hogy kicsit kibillentenek magából a filmélményből is. Nagyobb szabású westernekhez képest még így is eléggé rövid a játékideje a 110 percével, de ebből is lehetett volna lefaragni a véleményem szerint. És hogy megnyugtassak mindenkit: 1969-et írunk, oszt' biza' ez is egy remake, bármekkora klasszikusnak is számítson - bár az eredeti nem egy túlságosan ismert, huszadrangú western és nem egy kultfilm, de akkor is...
Volt egy egykor virágzó zsáner, ami csak úgy ontotta magából a filmeket, amelyek hol jól, de legtöbbször sz*rul sikeredtek. Amikor ez a virágzás véget ért és nem a vadnyugat aranykoráról, hanem annak hanyatlásáról szóltak a mesék, hirtelen elkezdtek érkezni a mesteri darabok a témában - A Butch Cassidy és a Sundance kölyök is utóbbiak táborát erősíti. Közel hibátlan, rendkívül szórakoztató, felejthetetlen végjátékkal szolgáló buddy cowboy western, az egyik legjobb, amit az amerikai alkotók készítettek a műfajban.
