A western második legkedveltebb környezete a "poros kisváros" után a "sáros kisváros", ahol az emberek nem izzadnak, hanem fáznak és ahová nem TBC-ből gyógyulni, hanem általában bányászni és meggazdagodni jönnek keletről. Egy ilyen helyszínt választott filmjéhez az élete során 7 Oscarra jelölt, de eggyel sem jutalmazott Robert Altman rendező is, aki Edmund Naughton "McCabe" című regényét álmodta filmvászonra neves szereplőgárdával a 70-es évek legelején.
Maga Altman egyébként úgy jellemezte a filmet, hogy a McCabe és Mrs. Miller egy igazi anti-western. Bizonyos aspektusaiban olyan távol áll a hagyományos zsánerelemektől, amennyire csak lehet: lövöldözés csak minimális van benne, inkább az 1900-as évek legelején élő fogadós mindennapjait mutatja be, a végső leszámolás (ami azért továbbra is kötelező elem persze) pedig nem délben, hanem a reggeli órákban zajlik, amit a kisváros lakói nem az ablakok mögül lapítva figyelnek, hanem szinte észre sem veszik, mivel sokkal fontosabb dolguk akad...
McCabe egy céltudatos kisember némi megtakarítással, aki egy bányavárosban lát lehetőséget arra, hogy jól működő fogadót nyisson. Az üzlet be is indul, sikerül is szerezni három nem túl szép prostit, hogy kielégítsék a megfáradt bányászok minden kívánságát. Ám megjelenik a színen Mrs. Miller, aki profi madammeként felajánlja a segítségét McCabenek: egy kis plusz befektetéssel első osztályú bordélyt nyithatnak, aminek működését majd főhősnőnk felügyeli. A változtatás sikeres lesz, de megjelenik egy nagyvállalat, aminek McCabe ingatlanjaira fáj a foga és nem riad vissza semmilyen megoldástól sem...
Három dolog van, amit mindenképpen ki szeretnék emelni, úgyhogy kezdjük a színészi játékkal. Warren Beatty ekkor még csak két Oscar-jelöléssel büszkélkedett, ma már 14 van neki (produceri, rendezői, írói, színészi), amiből egyet váltott díjra (a Vörösök megrendezéséért). Itt fiatalon, szakállal nehezen felismerhető, de remekül hozza a nem túl eszes, de mégis ravaszkodni próbáló főhőst, aki végül nagyon bátran a maga kezébe veszi a sorsát és pisztolyt ragad a profik ellen. Láthatóan élvezte a forgatást és erről árulkodik az az anekdota is, miszerint még akkor is újra és újra eljátszott egy jelenetet, amikor Altman már nem kérte többször.
Mellette pedig az ezért a szerepéért Oscarra is jelölt (bár a főszereplő kategóriát kicsit túlzásnak érzem) Julie Christiet csodálhatjuk egy ópiumfüggő prostiként, aki sokkal eszesebb, mint ahogy azt a "szakmájától" elvárnánk. Nem csoda hát a jelölése, az Akadémia mindig is előszeretettel díjazta a prostituáltakat játszó színésznőket (Kim Basinger, Charlize Theron, stb.) A kettejük közt kialakuló furcsa románc érdekes színezetet ad az egyébként meglehetősen lehangoló képi világhoz...
Aminek felelőse - és ez most a második dolog, amit kiemelnék - hazánk szülötte, Zsigmond Vilmos. A rendezővel úgy döntöttek, hogy nem az utómunkálatok során piszkálnak bele a felvett anyagba, hanem már a forgatás során különböző szűrőket használva úgy veszik fel a filmet, hogy annak képi világa teljesen egyedi, szokatlan legyen és hogy a stúdió fejesei ne tudjanak már belekontárkodni. A végeredmény valóban különleges, szépek a képek és jól használják a fényforrásokat is.
A harmadik kiemelendő dolog a szokatlan zeneválasztás: Leonard Cohen már meglévő albumáról válogattak bele számokat, amik - bevallom - először kicsit furcsának tűntek számomra, de talán pont emiatt váltak ezek a kis dallamos dalbetétek a filmmel kapcsolatos egyik legkedvesebb élményemmé. Jobban belegondolva a képi és a zenei világa a filmnek szerintem nagyszerűen passzol egymáshoz, megteremtve azt az egyedi hangulatot, amit az általam eddig látott westernek közül egyik sem adott még meg.
Ez lehet az oka annak is, hogy sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire "western" a McCabe és Mrs. Miller? Kétségtelen, hogy pusztán a helyszín sem garantálja ezt a zsánerbesorolást (akkor már inkább "northern"), de még a korszak sem az 1800-as évek második fele, hanem már a XX. század legeleje. Szóval eltérő hangulata és a határon táncoló idő- és helyszínválasztása miatt nincs az a tipikus western-feelingje, az alkotói szándék is az volt, hogy a lehető legkevesebb dologban hasonlítson az átlaghoz, mégis szívbajmentesen odabiggyeszthető a zsáner térképére, mint egy üde színfolt a sok egy kaptafára gyártott darab mellett.
