A spagettiwesternek kora leáldozóban volt, a komolyabb darabokból nagyon keveset készítettek már, az egyedüli, még mindig divatosnak számító irányzat a westernvígjáték volt, az is csak a "Trinity" filmek miatt élt egy picit tovább az előre jósoltnál. Ezeknek köszönhető, hogy Terence Hill egycsapásra népszerűvé vált, pedig eleinte ő is csak amiatt kapta a szerepeit, mert szép kék szeme volt és hasonlított Franco Nerora (saját "Django filmet" is forgattak vele Viva Django címmel).
De új szelek fújtak és ezek nagyon kedveztek az egyik kedvenc olasz színészünknek, aki csakhamar a western-humor fenegyerekévé nőtte ki magát. A tipikus szépfiús kinézethez ugyanis kiváló komikusi tehetség társult, aki bármilyen helyzetben képes volt arra, hogy gesztusaival, mozdulataival, vagy pusztán csak a mimikájával valami vicceset produkáljon. Az USÁban sajnos Az ördög jobb és bal keze filmek sikereit sohasem tudta már felülmúlni, de Európában Bud Spencerrel karöltve irdatlan népszerűségre tettek szert.
"Two things go straight to a man's heart, bullets and gold."
Persze mindketten próbálkoztak külön-külön is: például amíg Hill a Nevem: Senkit forgatta, Bud Az angyalok is esznek babot című, tipikus BS-TH filmmel jelentkezett, csak épp utóbbi helyett Giuliano Gemma ugrott be... Mondanom sem kell, hogy a Sergio Leone bábáskodása alatt készült, Henry Fonda nevével fémjelzett westernvígjáték sokkal jobban sikerült és ma már Európában kultfilmként tartják számon. Nem véletlen, hogy maga Terence Hill is úgy nyilatkozott, hogy a Nevem: Senkit szereti legjobban a filmográfiájából...
1899 - Jack Beauregard (Henry Fonda) felett eljárt az idő. A vadnyugat már nem a régi, az egykori barátai már a föld alatt hevernek, de ő még nem akarja követni oda őket. Valakik azonban mégis holtan szeretnék látni, így nem lesz olyan könnyű elérnie a New Orleansból Európába induló hajóját. Egy magát Senkinek nevező fiatal férfi (Terence Hill) is felbukkan, aki nagy csodálója az öregnek és azt szeretné, ha a legendájáról a történelemkönyvek is megemlékeznének. Ezért mindent megtesz azért, hogy Jack méltó búcsút véve a vadnyugattól egymaga szembeszálljon a Vadak bandája néven elhíresült 150 rablógyilkossal...
"Sam Peckinpah. That's a beautiful name in Navajo."
Teszek egy durva összehasonlítást, de kérlek ne kövezzetek meg érte: a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford és e között a film között alapjaiban véve nagy a hasonlóság, persze ezt aztán teljesen más irányba és teljesen más stílusban bontják ki a készítők. Mindkettő egy vadnyugati legendáról szól, egy bűnözőről, zseniális pisztolyforgatóról, aki megelégelte már ezt az életet, próbálna normálisan élni, de a múltja kísérti. És mindkettőben van egy fiatal csodáló, aki próbál hasonlítani idoljára, akinek persze ez nem kimondottan imponál...
Megszámolni is nehéz lenne, hogy hányszor láttam már ezt a filmet. Azóta viszont, amióta önjelölt kritikusként tengetem napjaim, most volt hozzá először szerencsém. Őszinte leszek: más. Tényleg más ilyen szemmel nézni a filmeket. Az agyam bekapcsolva marad, az apróbb hibák felnagyítódnak, az inkoherencia bántóvá válik, az ok-okozati viszonyok elnagyoltsága szájhúzásra ad okot, a poénokból néha bugyuta poénok lesznek, a gyengébb technikai megoldások nem egy sima mosolyt, hanem egy cinikusat biggyesztenek az arcomra...
"The secret of a long life is you try not to shorten it."
De ellenállok. Mert szeretem. Mert ez az a film, amit gyerekkorom óta imádok, mert ezt a filmet tartom még most is a műfajparódiák csúcsának, pedig nem kimondottan a vicceskedésre gyúrtak rá a készítői. Mert még így is tele van zseniálisabbnál zseniálisabb jelenetekkel. Mit érdekeljen hát, hogy a film közepén mintha kivágtak volna egy részt és úgy következnek a jelenetek, hogy azoknak semmi alapja sincs? Hogy van is, meg nincs is antagonista? És hogy rettenetesen zavaró, ahogy a Vadak bandája vs. Jack Beauregard harcot kimerevített képekkel oldják meg?
Ez utóbbi egyébként egy érdekes kísérlet volt és talán egy kicsit jobb kép- és hangvágással, jobb ritmusban még lehetne is neki létjogosultsága. De mindegy, mert kárpótol a zseniális nyitójelenet, amiben Beauregardot megborotválja az alkalmi borbély, Senki bunkósbottal horgászós bemutatkozása, a piálós játék nagyszerűsége és a végső nagy kamupárbaj főhőseink között. Szerintem az egyik legviccesebb mozipillanat, amikor a fényképész a párbaj közben megkéri Senkit, hogy egy kicsit menjen már arrébb, hogy benne legyen a képben...
"Folks that throw dirt on you aren't always trying to hurt you, and folks that pull you out of a jam aren't always trying to help you. But the main point is when you're up to your nose in shit, keep your mouth shut."
Sergio Leone nem csak ötletelt, hanem a rendezői teendők egy részét magára vállalta, igaz kreditet nem kért érte. Az egyik utolsó western, amihez valaha is köze volt... És ha már ott ólálkodott a forgatáson, magával rángatta állandó zeneszerzőjét, Ennio Morriconét is, aki megajándékozta a nagyérdeműt talán minden idők egyik legjobb filmzenéjével, ami ráadásul a film stílusához igazodva tulajdonképpen csak korábbi munkáinak paródiája, megfűszerezve egy kis Wagnerrel.
Tudom, hogy nem hibátlan film, de számomra az. Tudom, hogy nem szabadna kivételeznem vele, de mégis megteszem. Számomra így néz ki a tökéletes westernvígjáték. Mert van benne önirónia (zene, képi megoldások és a karakterek). Én valahogy úgy látom, hogy a klasszikus éra "poros" filmjeit Fonda kiöregedő karaktere, a spagettiwesternek lendületét Senki képviseli. Az a Senki, aki Clint Eastwood "Man with no Name"-jének a paródiája. Nem tudni honnan jött, mit miért is csinál pontosan, de talpraesettsége irigylésre méltó és bár sok mindent nem tudunk meg róla, még is hamar belopja magát a néző szívébe...
...ahogy maga a Nevem: Senki is örökre ott marad sokaknak, miután megnézték.
