A Dollár trilógia után Sergio Leone valami másba szeretett volna fogni. Hátrahagyni a western műfaját és megvalósítani legkedvesebb álmát, egy gengszterfilm megrendezését. Ám arra még közel 20 évet kellett végül várnia - senki sem akart ugyanis neki csak úgy pénzt adni, a producerek azt szerették volna, ha marad a kaptafánál, a jól bejáratott alapanyagnál. Hmm, de ismerős... Ez még most is ugyanígy van; a bevált formulán nem nagyon szeretnek változtatni Hollywoodban.
Szóval Leonét kis túlzással megzsarolták, de talán ezt ma már senki sem bánja, az ő szemében ugyanis egy újabb trilógia képe körvonalazódott. Az új kontinens legfontosabb történelmi állomásait szerette volna filmjeiben megénekelni: a vadnyugati érát, a mexikói forradalom éveit és a gengszterek korszakát a 20-as évektől kezdődően. Szerencsére, igaz a Dollár-trilógiánál jóval hosszabb idő alatt, de végül mind a három film elkészült - ezek közül pedig az első a mai blogbejegyzésem témája, a zseniális Volt egyszer egy vadnyugat.
Egy folyton a harmonikáján játszó misztikus idegen érkezik a városba, hogy találkozzon a vasút piszkos ügyeit intéző Frankkel, szemtől szemben. Csakhogy ő és társai épp a közismert bandita, Cheyenne embereinek öltözve mészárolnak le egy ír családot, akik éppen a New Orleansból érkező menyasszonyra, Jillre várva a lagzira készülnek. A fiatal nő így esküvő helyett temetésre érkezik a farmra... De mielőtt elmegy, még rá szeretne jönni, hogy kik és miért tették ezt a McBain családdal...
Aki egy újabb Dollár-filmet vár, ordas nagyot fog zakózni, Leone ugyanis igaz a klasszikus karaktereivel, de teljesen más stílusban mesél erről a korszakról. És hogy mit értek klasszikus karakterek alatt? Harmonica lényegében a "jó", a név nélküli hős, Frank egyértelműen a "rossz", míg Cheyenne tulajdonképpen a két véglet között ingázó "csúf". Az egészet pedig egy erős(nek szánt) női karakterrel spékelték meg, miközben a főtéma továbbra is a pénzszerzés és a bosszú köré épül, hasonlóan a Dollár-trilógiához.
És hogy mit értek más stílus alatt? Lassan, a hangulatot finoman megteremtve, a jeleneteket hosszan kitartva, az információkat és a fordulatokat ráérősen adagolva mesél a film. De úgy mesél, ahogy azt ma már senki sem tud. Egyszerre szomorú, egyszerre grandiózus, egyszerre badass és egyszerre emberi. A Volt egyszer egy vadnyugat a filmtörténelem legszebb költeménye. Egy vers az elmúlásról, amit egyenesen az égbe emelnek Ennio Morricone csodálatos dallamai. Nem véletlenül választottam a western zenei toplistám első helyére a film betétdalát.
A hangok mellett a képek is lenyűgözőek. Az operatőri munka mesteri - ez ugyebár elengedhetetlen a megfelelő hangulat megteremtéséhez. Magát a történetet egyébként kb. egy szimpla másfél órás filmben is el lehetne mesélni, de valamiért mégsem haragszom a mesterre azért, hogy egy közel három órás élménnyel ajándékozott meg. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy ehhez a filmhez hogyan készülhetett elsőre több, mint 400 oldalas forgatókönyv? Párbeszéd alig van benne, az akció részek sem kifejezetten bonyolultak...
A színészi játék is fenomenális (vajon mikor fogyok ki a dicsérő jelzőkből?) - a korábban folyton jófiút játszó Henry Fonda végre kimutatta a foga fehérjét és egy igazán utálni való szemétláda bőrébe bújt. Mondanom sem kell, hogy Frank karakterét is elképesztően hitelesen játssza. Charles Bronson a szűkszavú, misztikus idegen, Harmonica megformálójaként talán élete alakítását hozta. Nem volt sok dolga, de azt higgadt menőséggel, igazi badassként adta elő és ide pont ez kellett.
Claudia Cardinale hiába főszereplő, sajnos a Volt egyszer egy vadnyugat is egy olyan western, amiben a készítők megpróbáltak egy erős női karaktert mozgatni, de egyszerűen nem sikerült nekik. Nem azért, mert Cardinale olyan rosszul játszana, hanem mert egyrészt nem kap elég játékidőt szerintem, másrészt pedig mindenki más izgalmasabb figurát hoz. Még a rendszerint a nézők által elhanyagolt, kisebb figyelmet kapó Cheyenne is, pedig Jason Robards zseniális a szerepben, amikor a vásznon van, feldobja a hangulatot a jelenlétével és a legjobb dumákat is ő kapta...
A Volt egyszer egy vadnyugat Amerikában nagyot bukott, de Európában teljesen más fogadtatásban részesült. Utóbbi helyen ugyanis nem vágták sz*rrá, mint azt az USÁban a mester legutolsó három filmjével tették... Mert bizony itt szinte az összes jelenet esszenciális. Olyan, mint a Jengában. Ha túl sokat kihúzol alulról, óhatatlanul is felborul az építmény. És bizony Leone már azzal, hogy 180 perc alá vágta meg, minden nélkülözhető jelenettől megszabadult...
Én tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinek jön be ez a stílus. Én magam sem szeretem a túlságosan, már-már idegesítően elnyújtott jeleneteket, itt ezek mégis rendben vannak, mert a sztori ahhoz kellően összetett, ellentétben mondjuk az Amerika-trilógia második tagjával, az Egy marék dinamittal. Ilyen az, amikor a stílus és a sztori megtalálja az egyensúlyt. Az egyensúlyt, amit nem mindig a középtájon kell keresni és pont ez az, amit azoknak javasolok, akiknek esetleg nem tetszett volna a film. Adjátok át magatokat az élménynek, a hangulatnak, zárjátok ki a külvilágot. Nekem ez az élmény ritkán adatik meg, de ennél az alkotásnál szerencsére újranézve is megvolt. És ez már tényleg nem semmi.
