Sherlock Holmes karaktere az új évezredben talán soha nem látott népszerűségnek örvend. Az egész valószínűleg Dr. House-zal kezdődött, aztán jött Guy Ritchie és Robert Downey Jr., a mai bejegyzés témájával, míg végül az angolok (aztán az amerikaiak is) kihúztak a kalapból egy nagy népszerűségnek örvendő sorozatot... Vajon mi lehet a titka Sir Arthur Conan Doyle - egyébként egy orvos ismerőséről mintázott - képzeletbeli, immár több, mint 100 éves magánnyomozójának?
Az, hogy eszes és laza. Mert a mai világban általában erre a két dologra van szükséged ahhoz, hogy "menő" légy. Jobb helyeken, mert persze valahol elég, ha olyan buta vagy, hogy ihaj. De például az utóbbi években megfigyelhető, hogy az egész "geek imidzs" is kezd kimozdulni a számítógép előtt bambuló szűzbajszos, szemüveges és pattanásos gyerektől (akikre most már "kockaként" hivatkoznak) a lazább, menő cuccokat hordó, Apple termékeket nyomkodó, néhanapján (szigorúan populáris Marvel-) képregényeket olvasó meg nem értett, twitteren picsogó tinik irányába.
Persze Sherlock Holmes nem tartozik egyik csoportba sem, de a rajongói... Na ők pont egy olyan példaképet látnak benne, akivé ők is szívesen válnának. Kellő cinizmus, még nagyobb önbizalom, némi bunkóság (a zsenik klasszikus ismertetőjegye) és önirónia. De minden emberi gyarlóságát hipp-hopp megbocsátjuk, hiszen páratlan észjárása és problémamegoldó készsége minden tiszteletet megérdemel. Meg amúgy is, a nők nagy része titkon ilyen lekezelő férfiállatokra vágyik, hiába nem merik bevallani még saját maguknak sem.
Szóval Sherlock Holmes Guy Ritchienek és Robert Downey Jr.-nak hála újjáéledt a mozivásznon és az a legjobb az egészben, hogy egy jó filmben. Pedig nem könnyű ám egy olyan karaktert írni, aki mindenkinél eszesebb úgy, hogy közben még a nézőknél is eszesebb legyen, azaz ne fogjuk a fejünket félúton, hogy az a sok marha miért nem jön már rá a nyilvánvalóra. A Ritchie-féle lendület, ez a gengszterfilmes modern felfogás furcsamód kifejezetten jót tett az összképnek.
A sztori szerint Lord Blackwood szűzlányokat gyilkolgat, majd amikor Holmesnak hála elkapják, bitófára küldik. Felakasztják, de feltámad és sajátjai ellen fordul, hogy átvehesse egy sötét londoni rend felett a hatalmat. A keze jó messzire elér és úgy tűnik, hogy a fekete mágia is őt segíti... De Sherlock Holmest nem olyan fából faragták, hogy bedőljön az ilyesminek és komoly nyomozásba kezd hogy leleplezze Blackwoodot, aki a Londoni Parlamentben készül végrehajtani egy terrorakciót...
A főszereplő páros, azaz Robert Downey Jr. mint címszereplő és Jude Law, mint Dr. Watson telitalálat. Előbbi lényegében önmagát, vagy ha úgy tetszik, Tony Starkot, a meg nem értett zsenit adja, de amíg ilyen elképesztően jól és viccesen csinálja, addig nem tudok haragudni rá. Law sokkal alázatosabban közelíti meg a karakterét, de szerencsére van akkora jelenléte a vásznon, hogy a folyton sziporkázó Downey mellett is észrevegyük.
Ellenfélként pedig megkapták a mostanában pár bukta (Robin Hood, Zöld Lámpás, John Carter) után el-eltünedező, de szerintem első osztályú karakterszínészt, Mark Strongot. Arcberendezésének hála ő is a kevinbéköni útra kényszerült lépni: szinte csak antagonistákat alakított az utóbbi években - hozzáteszem nagyon jól. Rachel McAdamsszel, illetve hát Irene Adler karakterével viszont csúnyán elbántak a készítők, ennél szerintem nagyobb teret kellett volna kapjon a szerelmi szál (a második részről egyelőre még nem is szólnék...).
A rendezői megoldások (pl.: a bunyók fejben lejátszása) egyedi stílussal ruházzák fel, amire szerintem nagy szükség volt. A rejtély tetszetős, bár kicsit talán túl kusza a film tempójához viszonyítva - most már, hogy harmadszor látom, fel-fel tűnnek a nagyon apró részletek, de elsőre bevallom még nem estem hanyatt tőle. Az én ízlésem is változik, szerintem ez a két órás játékidő remek kikapcsolódást nyújt és Sherlock Holmes abszolút megéri a pénzét. Még akkor is, ha a kúlság jegyében olyan furcsaságokat csináltak Londonnal, hogy a Parlamentet és a Tower Bridge-et egymás szomszédságába rakták...