"Úgy látszik, az én bűnöm az irigység. Legyen a bosszú! Legyen maga a HARAG!"
És lám, közel 20 évvel később Brad Pitt megfogadta John Doe javaslatát (sajnos a szójáték angolul nem jön ki, de sebaj), és David Ayerrel karöltve háborús filmet forgattak a II. világháború utolsó, legvéresebb (?) hónapjairól. Ayer egyébként nem először nyúlt ehhez a témához, Matthew McConaughey főszereplésével írt már tengeralattjárós forgatókönyvet, és most ismét egy szűk helyre, egy tank belsejébe kalauzolja el a nézőt, hogy klausztrofób hangulatban dicsőítse az amerikai hadigépezet tökösségét.
A Harag egy tank legénységéről szól, élükön a Brad Pitt játszotta tiszttel, akik küldetésről küldetésre haladnak Berlin felé. Miután egyik társuk elhalálozott, az abszolút újonc Normant osztják be melléjük, aki tankot belülről még életében nem látott. A csapat egymásra van utalva, így a kezdeti csipkelődések után viszonylag hamar kénytelenek elfogadni a szitut és vele új társukat. Az újoncnak azonban kicsit nehezen megy a háborúba rázódás, ami problémás, hiszen egy gyenge láncszem az egész osztag életét veszélyeztetheti...
Megvan az az előnyöm, hogy ezen sorok írásakor már tisztes számú kritika, és még tisztesebb számú komment érhető el kishazánk netes sztyeppéjén, szóval szerencsére le tudom reagálni a Harag fogadtatását mind a kritikusok, mind a nézők szemszögéből: vegyes. A történelmi hitelesség (rangjelzések, fegyvertípusok, anyámkínja) csak egy dolog, sokan rándulnak görcsbe a túlzott pátosz és a végső nagy csatában bemutatott német katonák különösen durva bénázásai miatt is. Dehát... ez csak egy film, nem?
Az itthoni világháborúfanatikusok apró cafatjaira szednek szét egy filmet, ha abban esetleg egy olyan tölténnyel lőnek kettőt, amit az az adott osztag "biztosan nem használt" akkor és ott, de felmerül a kérdés, hogy egy fiktív történetet bemutató filmnél mekkora hibának számít ez? Mármint... Biokémikusként én is kiszúrom az idióta movie science-t, meg is szoktam jegyezni néha az írásaimban, de csak a legkirívóbb esetekben rovom fel hibaként. Persze értem én, hogy ki kell az ilyesmit adni magunkból (ahogy a szabadfordítások (nem félrefordítások) ellen is lázadoznak az angolul kicsit is tudók egy-egy felirat, vagy szinkron kapcsán), de semmiképpen sem sorolnám ezeket az apróbb anakronizmusokat az élvezeti faktoron rontó dolgok közé.
Ezt csak azért fejtettem ki ilyen hosszan, mert a sztori és az élmény szempontjából is teljesen mindegy, hogy Brad Pitt Vénrókája (a "Wardaddy" egész korrekt fordítása) őrnagy, őrmester, altábornagy, vagy a vezérkar feje a rangjelzése alapján, ahogy az is irreleváns, hogy egy Tigris nem is úgy néz ki, ahogy a filmben bemutatják (speciel itt először a filmtörténelem során tényleg egy Tigrist használtak), vagy hogy az SS katonák sokkal keményebb diók voltak, mint ahogyan azt a filmben bemutatják.
Oké, ez utóbbi azért már kicsit necces, lévén tényleg szerencsétlenül sikerült bemutatni őket (a vágóhídra küldött marhák tipikus esete), miközben azért ők mégiscsak a német hadsereg elit(ebb) egysége lennének, függetlenül attól, hogy a háború legvégére már bizonyosan nem a legjobb harcosokból álltak az ilyen osztagok. De ez is inkább a technikai oldaláról (akciójelenet-forgatás) problémás, hiszen az addig teljesen korrekt módon bemutatott csatározások után furcsán (csak azért sem lövöm el a "furis" poént) hat ez a fajta szuperhősködés főhőseink részéről.
A nézőknek tehát a túlságosan elszállt végső ütközet, míg a kritikusoknak inkább a sablonkarakterek és koelhós háborús bölcsességek sorozatos puffogtatása nem volt ínyére való. Mindkét oldalt meg tudom érteni, de: Ayertől láttuk már, hogy ért a karakterek árnyalásához (Az utolsó műszak), viszont ne feledjük el, ott kb. ugyanilyen hosszú játékidő alatt 2 karaktert kellett megismernünk, itt meg 5-öt. Szükségszerűen le kellett egyszerűsíteni, és kb. 1-1 tulajdonsággal kellett behatárolni a kevésbé fontos figurákat, hogy a további árnyalást már az ügyesen kiválasztott karakterszínészek intézzék el. És szerintem ebben nincs is hiba.
A Brad Pitt szájába adott bölcseletek már súlyosabb problémák: teljesen felesleges volt ilyen durva verbális moralizálásba kezdeni, a sáros, véres, "hullaszagú" képek megtették a kellő hatást anélkül is. Az operatőri munka - most már sejthetitek - baromira tetszett: a tankbelső klausztrofób hangulata, a háború minden mocska kifogástalanul átjött a vászonról. A díszletek pazarak, a kosztümök abszolút a helyükön voltak, szóval ilyen szempontból nem volt probléma a filmmel.
Az akciójelenetek... Nos, az első ütközet korrekt, az utolsóval fentebb már megszellőztettem a problémáimat, viszont van még egy csatározás a filmben, ami külön figyelmet érdemel: ez pediglen a tankcsata, ami simán benne van a top5-ben a háborús akciójelenetek között. Úgy sikerült veszettül izgalmassá varázsolni, hogy már tudtam a végkimenetelét. Megvolt a tempója, csodás kameramozgások voltak benne, jól volt vágva (követhető volt, ami nem elhanyagolható), és átjött a vászonról az egész súlya. Fenomenális.
A Harag összességében egy baromi jó háborús film. Nem hibátlan, de végig szórakoztató, leköt, és a kisebb problémái ellenére is bátran tudom ajánlani. Az újonc egy lépcsőfokos jellemfejlődés-katalizátoráért egy kicsit kár, azt meg lehetett volna elegánsabban, és kevésbé átlátszóan is oldani, de szerencsére még így is működik. Fontos megjegyeznem, hogy az asszony - aki nem komálja különösebben a műfajt - is remekül szórakozott rajta, szóval a hölgyolvasóim (szia anyu!*) is bátran tehetnek vele egy próbát.
*Csak vicceltem. Anyám nem is olvas engem.
