Sandra Bullock karrierjének egyik legnagyobb buktájáról van szó, és ez különösen nagy dolog a 90-es évek második felének fényében... Pedig látszólag minden adott volt a sikerhez: a világ egyik legnépszerűbb színésznője a főszerepben, egy baromi jó, ráadásul igaz történet, amiből már 10 éve készült egy jól sikerült dokumentumfilm is, és egy kapós téma. Ami ugyebár nem más, mint az elnökválasztás (az USÁ-ban pont most megy a nagy kampány), hiszen az Our Brand is Crisis a 2002-es bolíviai választások idején játszódik...
Sőt, tovább megyek: a rendezést az a David Gordon Green vállalta magára, aki egy röpke pillanatra még Nicolas Cage karrierjét is helyrehozta, és hasonló bravúrt csinált Al Pacinóval is. Most meg nagyon úgy tűnik, hogy Bullocknak inkább átkoznia kéne a fickót, noha nem tett ő semmi rosszat - legalábbis szerintem. Mert hiába az üres mozitermek, és hiába a langyos kritikai fogadtatás, az Our Brand is Crisis távolról sem nézhetetlen film, sőt, nagyon is szórakoztató darab.
Szóval Bolívia, 2002, elnökválasztás. Az egyik jelölt egy korábbi elnök, aki jócskán le van maradva, úgy dönt, hogy egy profi amerikai kampánycsapatot hív segítségül, és egy kis arculatváltással meggyőzi az embereket, hogy annak ellenére, hogy sz*r volt a kormányzása idején, most ismét rá kéne szavazni. A csapata pedig - élén Sandra Bullockkal - nekilát, és teljesen más megközelítést alkalmaz az eddigiek helyett. Belesulykolják a köztudatba, hogy válság van, és csak is egy tapasztalt valaki képes kirántani az országot a sz*rból. Az igazán félelmetes pedig az, hogy ezt az emberek el is hiszik.
Sok filmre igaz, de erre különösen, hogy néha az élet írja a legjobb forgatókönyveket. A közel 30%-os arány néhány hét alatti leküzdése nem is lenne jó kitalált sztori, mert rögtön rá lehetne fogni, hogy csak az író fantáziája szállt el, ilyen a valóságban nincs is... Szóval amint bejön a képbe az "igaz történet alapján", egyből máshogy állunk hozzá, és egyből sokkal tanulságosabbnak fogjuk gondolni a filmen látottakat. Persze a rezsicsökkentés is hatékonynak bizonyult, de itt ennél sokkal cifrább dolgokat követtek el a siker érdekében.
Magát a sztorit már a dokufilm megjelenése idején leopciózták, ám eddig tartott, míg végül ténylegesen lett is belőle valami. A forgatás 2014 őszén kezdődött, a producerek között pedig ott volt George Clooney is, aki ugye korábban a Gravitációban már együtt dolgozott Sandra Bullockkal. Aki egyébként a főszerep mellett szintén vállalt produceri feladatokat is, bár azt hozzá tenném, hogy legutóbb, amikor ilyesmire vetemedett, a végeredmény az Ő a megoldás című film lett...
DE! Sandra Bullock jól játszik. A szerep nekivaló (noha eredetileg férfira írták), bár az elején kicsit sokat időznek a magashegyi levegőre való áttérés poénon (ami különösen annak fényében vicces, hogy az ő karaktere is a hegyekben él a film kezdetén). Billy Bob Thornton jó választás volt az időközben kieső Clooney helyére az ellenlábasként, ő rettenetesen jól tudja hozni az ilyen köcsög figurákat (noha most kifejezetten visszafogott karaktert kapott). Külön kiemelném még Joaquim de Almeidát is, aki az elnökaspiráns szerepében a végén már engem is meggyőzött, hogy ő kell ennek az országnak az élére...
Az alapanyag abszurditása valamennyi humort is megkövetel magának - ezen a téren azonban nem teljesít túl jól a film. Van bőven a jó pillanatokból is, de néha Three Stooges-szerű, teljesen oda nem illő hülyeségeket is bevetnek, amik sajnos rávetik az árnyékukat az igazán vicces dolgokra is. A másik szívfájdalmam a túlságosan is kiszámítható végső csavar: szájbarágós, és igazából enélkül is simán működne a film - valahogy a hangvételébe nem illik bele ez a gyorsban felskiccelt "segítsünk a csóró harmadik világban élőknek"-maszlag (maszlag, mert nincs rendesen felépítve).
Én alapvetően ebben látom az okát annak, hogy ilyen gyenge kritikai fogadtatásban részesült, mert ettől a két sarokponttól eltekintve meglehetősen szórakoztató, könnyen fogyasztható, de mégis érdekes témát feszegető darab. A kérdés tehát a megnézése előtt csupán annyi, hogy ezt a két dolgot mennyire tudod figyelmen kívül hagyni. Nekem sikerült, így őszintén tudom mondani, hogy jól szórakoztam az üres moziteremben. Merthogy csak az asszony és én voltunk a vetítésen...
