Sok projekt ül éveken (néha évtizedeken) át a fiók alján, arra várva, hogy egyszer megfilmesítsék. Ilyen volt például a Benjamin Button különös élete ééés természetesen mai filmünk, a Lopott szavak is. Ha megfigyeljük egy kicsit jobban bizonyos alkotók filmjeit, rájöhetünk, hogy nagyon sokszor teszik meg saját magukat főszereplőnek: értem ezalatt azt, hogy indokolatlanul sok főhős szakmája író (Marley meg én, Éjfélkor Párizsban) és nagyon sok film szól az írói válságról (Adaptáció, A hét pszichopata).
Persze egy mainstream forgatókönyvíró írjon olyan témában, amiben otthon mozog (a filmekben fellelhető ál(természet)tudományosságról regényeket lehetne írni), de csak akkor, ha azzal egy szélesebb réteghez tud szólni. A Lopott szavak egy szerelmes vallomás az írás felé, néha talán a kelleténél is nagyobb rajongással a leírt szavakhoz, kizárva az irodalommal szemben nem gyermeki lelkesedést táplálókat. Mindezt egy érdekes köntösbe bújtatva, ami garantálja, hogy a film vége után agyalni fog rajta, aki megnézte. Az más kérdés, hogy ennél a filmnél nem feltétlenül tartom mindezt indokoltnak.
Történetünk igazi történetception: Van egy történet, amit Clay Hammond (Dennis Quaid) legújabb könyvéből olvas fel közönségének: arról szól, hogy egy átlagos fiatal, elismerésre vágyó író, Rory (Bradley Cooper) talál egy kb. 50 éves kéziratot egy antik táskában, ami egy hihetetlenül jó történet. Ezt sajátjaként sikerül kiadatnia és óriási népszerűségre tesz szert. Ám megjelenik a mű eredeti szerzője (Jeremy Irons) és elmeséli Rorynak az írás keletkezésének történetét. Rory rájön, hogy lopni bizony csúnya dolog és jóvá akarja tenni hibáit... Szóval ez egy történet egy történetről, amiben egy történet keletkezésének történetét mesélik el... Itt vagytok még?
A filmet itthon tavaly novemberben mutatták be nálunk a moziban, én akkor kihagytam, most a DVD-megjelenés kapcsán pótoltam. Az igazat megvallva a történetről csak pár kulcsmomentumot tudtam: azt, hogy a főszereplő plagizál és hogy megjelenik az eredeti szerző az életében. Ebből én már össze is raktam a fejemben egy izgalmas zaklatós thrillert, ahol a főszereplő életét pokollá teszi a meglopott ismeretlen, míg végül az már nem bírja tovább és valami olyat tesz, aminek hatására a film végén majd elismerően bólogathatok. Nos, hát ez nem egy ilyen film, még véletlenül sem...
De ez nem is baj: a forgatókönyv szerkezete követi a hollywoodi klasszikus sémát, fél óránként ugrunk át az egyik felvonásból a másikba, erre rásegít a történet keretét adó felolvasós sztorivonal Quaiddel, ahol a könyv első két fejezete az első két felvonás, míg az utolsó fél óra a felolvasás utáni etye-petye Olivia Wildedal (aki a Lopott idő után újra egy "Lopott" filmben szerepel). És amilyen jól meg van alapozva az alapstruktúra, olyan kesze-kusza és bonyolult az azt kitöltő történet. Rengeteget ugrálunk az időben, mindenki mesél és a szavak erejéről áradozik... Indokolatlanul el van húzva a Jeremy Irons karakterének fiatalkorát bemutató történet, sokkal izgalmasabb lett volna Rory vívódását nyomon követni, de alig kapunk belőle.
Nem is igazi főszerep Bradley Cooperé, igazából nem tudnék megnevezni egy színészt sem, aki ebben a történetben főszereplő lenne... Persze ha úgy vesszük, hogy Quaid és Cooper karaktere egy és ugyanaz, úgy már más a helyzet. A film ugyanis ezt nem jelzi a néző felé egyértelműen, sőt, jól összezavarja a kis apróságokkal. Utánaolvastam, vitatkoznak róla a fórumokon rendesen, vannak ész érvek mellette és ellene is, akinek ez a fajta enyhe misztikusság bejön, az szerintem kellemes filmnek fogja tartani, de én szeretem az egyértelmű dolgokat - ha újranézném, bizonyára minden apróságra figyelnék...
A női karakterek nagyon kidolgozatlanok, Olivia Wilde igazából fogalmam sincs, mit keresett ott, azon felül, hogy kicsit fel akarták dobni az utolsó felvonást. De súlytalan Zoe Saldana Dorája is, pedig egész jól indul Rory és az ő kapcsolatának bemutatása, de végül olyan kevés jelenet jut neki a film második felében, hogy nincs az a színésznő, aki ebből egy épkézláb emlékezetes alakítást ki tudna sajtolni. Jeremy Irons ugyanakkor zseniális, pedig legtöbbször nem csinál mást, csak mesél, de talán a tekintélyt parancsoló, mégis megtört arca az, ami miatt nem lehet nem odafigyelni rá, akárhányszor a vásznon van.
Mint már mondtam, a film elgondolkodtatja az embert, az irodalomrajongóknak igazi csemege ez a Hemingway életével is párhuzamot vonó film (korai munkái neki is elvesztek egy vonaton), ugyanakkor én személy szerint jobban örültem volna egy thrillernek (igaz, ez sokkal elcsépeltebb, tudom én), amin jókat lehet izgulni. A tanulsága érdekes, el tudták azt érni, hogy minden emberre másként hasson ez is, ami szerintem elég nagy dolog.
