Baz Luhrmann munkásságnak nem vagyok túlságosan nagy híve, ezt be kell vallanom. Bizonyára sokan imádják és én ezt meg is tudom érteni, nekem viszont túl harsányak a munkái (ellenben tisztelem, mint filmest). A Rómeó + Júlia nagy ötlet volt anno, szó se róla, de én néha nagyon furának éreztem. A Moulin Rouge pedig érdekes eset: elsőre elfogadtam és filmélményként gondoltam vissza rá (no szeretni nem szerettem meg), másodszorra viszont elképesztően idegesítőnek találtam. Bennem van a hiba, ebben szinte biztos vagyok.
Eegen, a munkásságának másik két filmjéhez még nem volt szerencsém, de a fent említett két példa is remekül érezteti az emberrel, milyen típusú rendező a mi Bazunk. Ezen a vonalon halad tovább a Nagy Gatsby is, ahol rendezőnk ismét együtt dolgozott Leonardo DiCaprioval és ez nagyot dobott a végeredményen. Mert hát hol van már az az idő, amikor divat volt Leot utálni pont az olyan filmek miatt, mint a Rómeó + Júlia? Az bizony rég elmúlt és erre mostani filmünk, a Nagy Gatsby is emlékezteti a nézőt...
Nick Carrawaynek komoly problémái akadtak az életben, ezért egy orvosnál kiönti a lelkét: mesél arról az időszakról, amikor New Yorkban csak úgy pezsgett az élet, nyoma sem volt a gazdasági világválságnak, sőt, még a hatályban lévő alkoholtilalom is csak papíron létezett... az időszakról, amikor megismerte Jay Gatsbyt, a szomszédos palotában élő különc milliomost, aki élete minden egyes tettét egy bizonyos nő meg(vissza)szerzésének szenteli. Ő nem más, mint Carraway unokatestvére, Daisy, akivel csak annyi a probléma, hogy már férjes asszony.
Különösebb elvárások és előzetes információk (kivétel a trailer) nélkül ültem be a Gatsby 3D-s vetítésére. Féltem, hogy a film végeztével szivárványszínűt fogok sugárban hányni, féltem, hogy esetleg elalszom, féltem, hogy még így is csalódni fogok. Nos, utóbbi meg is történt: csalódtam, de szerencsémre kellemesen, ugyanis a Nagy Gatsby szerintem (értsd: számomra) a legjobb Baz Luhrmann film idáig. Jó, nem volt nehéz dolga, de még így is kiemelkedik a mezőnyből.
Pedig ijedtségem kezdetben valóban beigazolódni látszott. A film első durván fél órája ugyanis ugyanolyan harsány és eltúlzott, mint a Moulin Rouge. Csak míg ott mindez indokolt volt (legalábbis szeretném azt hinni), a Gatsbynál ezt nem érezni annyira (a városi megcsalós buli, ahol Nick csúnyán bedurrant például elképesztően idegesítőre sikeredett). De ha mindezen túljutottunk (~DiCaprio színre lépése), kapunk egy még mindig színpompás, de sokkal visszafogottabb filmet és ez nagyon jól áll a történetnek.
A történetnek, ami F. Scott Fitzgerald érdeme: ő írta a Nagy Gatsbyt réges régen, egy messzi messzi galaxisban. Mivel sajnos nem olvastam, így az adaptáció hűségét ugyan nem, de a minőségét azt tudom értékelni: a sztori működik a filmvásznon, igaz a forgatókönyvírók voltak olyan kényelmesek és ha valami nehezebben vászonra adaptálható rész következett, bevetették a jó öreg narrátort, aki készségesen felolvasta, mit is kellene most látnunk, ha a készítők kreatívabbak lettek volna.
A karaktereknél az A remény rabjaiban is alkalmazott forgatókönyvírói megoldást választották: Morgan Freeman szerepében most Tobey Maguire volt látható (mint 'protagonist'), Tim Robbins helyett pedig Leonardo DiCapriot csodálhattuk főszereplőként (mint 'main character'). Előbbi csupán addig uralta a vásznat, míg az igazi nagyágyúk meg nem érkeztek: sajnos Tobeyt nem éreztem jó választásnak. Vigyorgott, mint a tejbetök, de DiCaprio és Joel Edgerton is látványosan jobbak voltak. Ők ketten, csakúgy mint Carey Mulligan tökéletesen illettek a korba és magába a filmbe is.
Kisebb szerepekre is ismert színészeket választottak: Jason Clarke fél éven belül másodszor játszik Joel Edgertonnal egy filmben (a Zero Dark Thirty után) és most is, mint már párszor, egy kevés jelenetet kapó karakterből hozott ki egy nagyszerű alakítást. Isla Fishert alig lehetett felismerni és bár szintén nem szerepel túl sokat, mégis egy nagyon fontos szereplő az övé. A magyar szinkron remekül sikerült, László Zsolt hangja tökéletesen passzolt Joel Edgertonhoz, Hevér Gábor DiCaprioként pedig szinte már alap.
Na de milyen a látvány? Lehet, hogy a kisebbség táborába tartozom, de nem tartom indokoltnak a 3D-t a film megnézésekor. Van egy-két jelenet, ahol valóban jól mutat (a kamera nagy távolságokon suhan át 1-2 mp alatt), de a film többségében emberek beszélgetnek egy városban: hol a kertben, hol pedig a házban. Szép a 3D-je, de koránt sem olyan indokolt, mint az Avatar vagy a Pi élete esetében. A díszlet és a cgi mesés, bár az autókázások eléggé unrealisztikusra sikerültek (idegen a Need for Speed ettől a közegtől, én azt mondom).
A Luhrmann-féle karnevál hangulat a film első fél órájában kikészíti ugyan a szemet, de ha a partyüvöltözéseket nem vesszük figyelembe, a fülünk örömtáncot lejt a kobakunk körül, mert remek zenei élményt kapunk: keveredik a 20-as évek hangzásvilága a modern rapzenével. Nekem ez most bejött, mint ahogy az is, hogy ugyanazt a dallamot (Young and Beautiful) több stílusban is lejátszották a film alatt. Érdekesség, hogy bár a soundtrackben nem segédkezett, executive producerként részt vett a film készítésében Shawn Carter, azaz Jay Z is.
A Nagy Gatsby nem lesz mérföldkő a filmkészítésben, de mindenféleképpen egy szép dísze a Luhrmann-filmográfiának. A látványa csodás (bőven elég a 2D), a zenéje tetszetős, a színészi játék szinte kifogástalan. A rendezés mint a Hubba Bubba rágó: az elején rohadt erős az íze, de aztán hamar eltűnik. Na, én pont ezt az íztelen szakaszát szerettem a filmnek (jó, a példa nem a legjobb, mert a rágónak meg az első pár percét csípem). Lehet, hogy kicsit (de tényleg csak egy picit) unalmas néha, de élvezetes ez a 142 perc. És ha még én is élveztem, mit szólhat egy Moulin Rouge rajongó?
