Az utóbbi évek egyik legnagyobb kellemes meglepetése kötődik életem első sajtóvetítéséhez. A bejegyzés címében említett olasz film ugyanis személyes véleményem szerint meglepően jól sikerült. Persze, tudom én, hogy a moziélmény mindig hozzáad valamit a látottakhoz, hogy otthon a kanapén nézve elképzelhető, hogy tök más hatást váltott volna ki belőlem... De szerencsére ezt a filmet moziban néztem, nullához konvergáló elvárásokkal és végül teljesen jól szórakoztam.
Ha be kellene határolni a filmet, akkor azt mondanám, hogy ez az olasz Elit halálosztók, ahogy arra a Smoking Barrelsnél is rávilágítottak. Ami azért elég nagy bóknak vehető, hiszen a fentebb említett brazil alkotás igen csak jól sikerült darab. Amiben talán a legtöbb hasonlóságot fel lehet fedezni, az a szereplők szemléletmódja. Ez az erősen jobboldali, diktatórikus gondolkodásmód mindkét filmet belengi és bevallom, én pontosan emiatt szerettem meg mindkettőt. Nem akarok politizálni (mivel nem is szoktam), de annyit megemlítenék, hogy én az erős állami irányításban több potenciált látok, mint a jelenlegi látszatdemokráciákban. Nah, de elkalandoztam:
Adva van Róma, ahol a futballszurkolók nagyon szívesen dobálóznak kövekkel, ahol rengeteg az illegális bevándorló, akik bűnözésből tartják fenn magukat és ahol a rend fenntartására létrehoztak egy rohamrendőr egységet, ami bármikor bevethető. Ennek az egységnek a tagja négy főszereplőnk is, amolyan három testőr-szerű felállásban: a zöldfülű, Adriano (D'Artagnan) frissen érkezik, egyenesen az utcáról a három tapasztalt és összeszokott róka Cobra, Negro, Mazinga (Athos, Porthos, Aramis) közé, akik egy kis keménykedés után befogadják. De sajnos valamennyien máshogy vélekednek arról, mi az igazság, mi az, amit rendőrként szabad és mi az, amit nem...
Nagyot vállalt a film azzal, hogy 4 főszereplővel dolgozott, nem is mindig sikerül tartania az egyensúlyt, Adriano és Cobra kapcsolata, viszályai főleg a film vége felé előtérbe hozzák a két szereplőt. De ami nagyon fontos: nem kapunk egy olyan embert sem, akivel maximálisan tudnánk azonosulni, mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai, egyszer az egyik főszereplő, máskor a másik cselekszik "helyesen". Egyszer kapunk valami tetszetős, vállalható bölcseletet a karakter szájából, a következő jelenetben pedig pont ő maga fordít hátat a saját elvének és csinál valami megkérdőjelezhetőt.
Mind a négy főszereplő megkapja a maga kis saját problémáját, a közösnek pedig ott van a történet felvezetésében vázolt futballszurkolós és bevándorlós örök konfliktus. Adriano szegény utcagyerekből lett rendőr, édesanyját ki akarnák lakoltatni, de a segélyházban, ahová költözne, illegális bevándorlócsalád települt engedély nélkül. Cobrának a saját túlkapásaival gyűlik meg a baja és emiatt kell bíróságra járnia. Negro a munkája és életvitele miatt válik a feleségétől, Mazinga lázadó fia pedig egy neonáci bandában nyomul és utálja az apját.
A film néha meglehetősen brutális, hiszen ez a szakma ezzel jár... ugyanakkor nem kapunk beteg, szadista képsorokat, megmaradunk a felszínen. Mivel a futballszurkolók elleni harcokat is bemutatja, kapunk egy-két elég látványos utcai harci jelenetet, ahol nem a Honfoglalásból ismert 10 statiszta által reprezentált honfoglaló magyarságnyi ember dobál köveket a rendőrségre, hanem egy elég tekintélyes tömeg támad főhőseinkre. Sőt, nem csak az utcán, hanem stadionban is forgattak a szurkolókkal.
A szereplők közt remek az összhang. Bár az igazi alfahím Cobra, a többiek sem tűnnek el az árnyékában, a korkülönbségek ellenére is elhisszük, hogy régóta barátok. Domenico Diele, aki Adrianot játssza, néha nem győzött meg arról, hogy ő valóban az utcáról érkezett, annak ellenére, hogy a szemében végig ott volt, aminek ott kellett lennie: a düh. Negro ex-felesége minden pillantásával ölni tudna és Mazinga fia is elég hihető kis szemétláda.
A Minden zsaru rohadék tehát pontosan arról szól, ami a címe: ebben a világban nincs makulátlan rendőr, mindenkinek megvan a saját maga igazsága, amivel ugyan nehéz azonosulni, de ennek ellenére meg lehet érteni. És ez a legzseniálisabb húzása az Elit halálosztóknak és ennek a filmnek is: a szereplőket nem megkedvelteti, hanem az álláspontjukat érteti meg a nézőkkel. Kár, hogy nem a Tetoválásos írásom előtt láttam, mert akkor bizonyára felkerült volna a listára: az egyik utcagyerek tarkóján ugyanis ott virít a film címe: A.C.A.B.
